Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Martos Gábor: Versek párhuzamos jelenidőben - Markó Béla és Kovács András Ferenc új köteteiről
a tökéletes klasszikus versformákkal, az ünnepélyes eleganciával hömpölygő mondatokkal, a tisztán csengő rímekkel, a hibátlanul skandálható metrumokkal; mindazokkal a stílusjegyekkel, amelyek most már évek óta jellemzik Markó Béla költészetét; azt a költői életművet, melynek újabb figyelemreméltó állomása ez az új kötet. S ugyanilyen figyelemreméltó a másik marosvásárhelyi költő, Kovács András Ferenc két új kötete is, melyekben a fiatal költő egy bő évtized alkotásaiból válogat: a Lelkem kockán pörgetem az 1982 és 1992, míg az Üdvözlet a vesztesnek az 1983 és 1993 között írott KAF-versekbe ad betekintést. Azt hiszem, KAF-ról az elmúlt néhány évben minden dicsérő jelzőt leírtak már: hogy nincs a mai magyar költészetben még egy olyan nyelv-virtuóz, mint ő, hogy mindent tud, amit csak a költészetben tudni kell és lehet, hogy tökéletes mimikrivel képes magára ölteni bárki alakját a valaha létező és nemlétezö költők közül, talán már valahol az a tömör meghatározás is leíródott róla, hogy egyszerűen egy zseni... (Ha nem, bocsánat, akkor ezt még hagyjuk...) Nos, mindezeket az állításokat KAF ebben a két új kötetben is fényesen bizonyítja: ír ezekben középkori „Viragh enec”-et és Hölderlin-strófát, József Attila-szonettet és részeg arab utazó versét, kora középkori tudós doktor sorait és perzsa „hamisítványokat”, „byzantiumi” kikiáltó vagy Jehan d’ Amiens francia vágáns költő dalait, hol borivóknak való, hol Júliát szólító hibátlan Balassi-strófákat és tökéletes Ady-verset... De fel-felbukkan a versekben Don Juan és Mozart (ő sokszorosan is, vissza-visszatérően, s mindig valóban felcsendítve a vers- zenéi), van itt kuruc lovas-ének (benne magától értetődő természetességgel sarkan- tyúzódik meg a jó hamar buldózer”) és Szenczi Molnár Albert emlékének ajánlott zsoltár, s mindezektől csak egy ugrás az überallesbadeni bolhapiac, felétől „kaf-ul” továbbírt Keats-vers vagy az egy József Attila- és egy Radnóti-sor közé feszített „helyzetdal”, miközben itt is, akárcsak Markónál, kikerülhetetlenül tűnik fel Székely János emléke... „Csak én írok, versemnek hőse: semmi...” — „pimaszkodik”... (na jó: parafrazál) KAF a nagy Babitsosai, költő-elődjével (s rajta keresztül nyilván az összes többi elődeivel is) a Játszadozások egyik darabjában, s ez a sor szinte mindent elárul mindarról, ami ebben a két új KAF-kötetben található. Igen, itt már nincs semmi hős, itt már csakis és kizárólag színtiszta játszás van... és még valami; merthogy KAF-ot a nagy játszadozás közepette is azért szemmel láthatóan izgatja, érdekli az egész, az a dolog - vagy pontosabban annak az elmélete (is) —, amit mindközönségesen költészetnek hívunk: „... költők nincsenek, se költészet. Csak egyetlen vers létezik — a mindenség egy költemény végtelen változatának álma talán... (...) Csak egyetlen vers létezik... Amelyet írsz. Örökkön ismeretlen mégis előtted...” - elmélkedik a versírás mikéntjéről a játékba eszerint azért néha csak belekomorodó költő (Fragmentum), hogy aztán máshol - talán még tovább komorodván - eljusson egészen a versírás (talán?) teljes kilátástalanságához: „...mihez nyúlsz: mindjárt szétesik, (...) szét világ, szét vers, szét semmiségek (...) elráng a verssé mészárolt világ, (...) no vedd és edd - nem válthat az se meg...” (Torzó - 1992). Persze megváltás vagy meg-nem-váltás ide vagy oda, KAF azért még, szerencsére, továbbra is ír verset, nem is akármilyet; olyat, amelynek visszhangjáról fentebb azt írtam: a költőről szinte már minden dicsérő jelzőt elmondtak-leírtak kritikusai. De ez talán mégsincs így; a két új KAF-kötetet lapozgatva úgy tűnik, egy dolog eddig talán még nem tűnt fel (vagy legalábbis nem íródott le) KAF-ról: hogy tudniillik talán Kosztolányi óta nem volt magyar költő, aki így tudott - és főleg: így is mert - volna rímelni; aki ennyire természetesen szabadon, szinte már-már pimaszul kezeli a sorvégek összecsengését („...töve vén... jövevény... szövevény... szövegén...” — kígyóznak végig szakaszokon át a rímek például a J. A szonettje című versben; másutt az „adyendre” rímet a neki tán egyedül tökéletesen megfelelő „hadirendre” szó hívja; „... szólnak co spirito / Hölgyikék, tubák: / Múlni arcpirító, / Bár muszáj, pupák...” - hibátlankodik az Ein musikalischer Spass néhány sora; de akár mind a két kötet 191
