Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Vasy Géza: Haza és szabadság - Juhász Ferenc Dózsa-époszáról

hosszú versnek arra a változatára, amelyet ő maga éposznak nevezett el, már ezzel is utalva az epikolírikus jellegre.

Juhász Ferenc műve azonban nem követ hagyományos eseménytörténetet, nem ad időrendet: kezdőpontja azonos a végsővel, a szinte totálisnak mutatkozó vereség léthelyzetével. „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” — üti meg az alaphangot az első sor, s a siratás, a siralom az egész műnek alapmotívuma lesz. Vagyis e mű nem különböző bonyodalmakon, küzdelmeken át vezet el a vereségig, hanem többszörösen, és így nyomatékosan közli már az első pillanatban a mű olvasójával. A cím önmagában még csak ígéri a tragédia lehetőségét is a formális értelmezés számára, hiszen elvileg lehetne ez is egy verses mese, de az alcím máris lehetetlenné tesz ilyenfajta szelídebb jelentéskört: „Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514- ből”, hiszen a megadott évszám minden magyar olvasó számára egyértelműen Dózsára utal. Történelmünk egyik legismertebb évszáma ez, s azokban az években ez még inkább így volt. A műfajra, az elbeszélői helyzetre is utaló, s így különösen információgazdagnak tekinthető alcímet egy mottó követi Jeremiás siralmai-ból: „Ezekért sírok én; szememből víz folyik alá, mert messze távozott tőlem a vigasztaló, aki megélesszen engem; fiaim elvesztek, mert győzött az ellenség”. Egy olyan korban születik meg ez a mottó, amelyben a Biblia ideológiai mételynek számított, s amelyben az írott és szóbeli megnyilatkozásokat egyaránt marxista idézetekkel illett megtűzdelni. Juhász Ferenc például az itt nem is oly idegen Engels helyett Jeremiást választotta, s ezzel még egyértelműbbé tette a cím lehetséges jelentésköreit is, meg egyűttal azt is, hogy semmi köze nincs a kor hivatalos történelemszemléletéhez. Utólag az is meglehetős biztonsággal kijelenthető, hogy nem csupán a sztálinizmus—rákosizmus az, amitől elhatárolódik, hanem általában a marxista történelem- és valóságszemlélet, ugyanis egy olyasfajta egyetemesség gondolata fogalmazódik meg már ebben a műben is, amely csak a marxizmus alapján állva nem jöhetett volna létre.

Dózsa alakja az ötvenes években magától értetődő témának számított, de vajon lehet-e találni valami kapcsolatot e kor és a megelőzőek Dózsa-témake- zelése között? Nyilván, s itt elsősorban a reformkorra és a legutóbbi századelőre érdemes gondolnunk. A reformkor Dózsa-képe - szoros kapcsolatban a kor társadalmi mozgalmaival - Dózsának, a parasztháborúnak a rehabilitálása is volt. Objektívebb történelmi kép kialakítása tehát, s ugyanakkor s éppen ennek révén intő példa, majd fenyegető is az ügyben, hogy ha nem sikerül oldani a feudális rend merevségén, ismételten bekövetkezhet hasonló nemzeti katasztrófa. 1514 értelmezésében ugyanis már a XVI. század óta jelen van - a lázadás jogtalanságának tételezésén messze túlmutatóan - az értelmetlen és méltatlan testvérharc gondolata is. Ez a harc elgyöngíti a nemzetet, s így védtelenné teszi a külső ellenséggel szemben. 1514 és 1526 között meglehetősen általános a közvetlen kapcsolat fellelése: ha lett volna egyetértés a társadalomban, ha sikerült volna az eltérő érdekeket egyeztetni, akkor kellő hatékonysággal lehetett volna fellépni a törökök ellen. Ez általában bizonyára így van, azonban az is hihető, hogy önmagában a Dózsa-féle parasztháború és annak leverése, megtorlása nem válhatott gátjává annak, hogy a középkori magyar állam megőrizhesse területi épségét és önállóságát.

A belső széthúzás, a testvérharc, a társban az ellenség keresése sok év178