Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Barták Balázs: Elveszett paradicsom - Kecskés Miklós képeiről

BARTÁK BALÁZS

Elveszett paradicsom?*

Egy személyes élmény felidézésével szeretném figyelmükbe ajánlani az itt kiállított képeket. Amikor kb. másfél évvel ezelőtt hosszabb idő után összetalálkoztam Kecskés Miklóssal, s megkérdeztem, mivel foglalkozik az idő tájt, ritkán tapasztalt lelkesedéssel számolt be arról, hogy valami egészen új lesz az, amit a „műtermében” (a főtéri ásatások alkalmával használt szerszámraktár) látni fogok, s már vonszolt is magával. Néhány műanyag rekesz eltávolítása után, a csákányok és lapátok alól két nagyméretű kép került elő. Fejeket festek, mondta, s a szál vezetéken szabadon himbálódzó 40 wattos izzó sárgás fényébe állította őket.

Fejeket. Nem arcokat, nem portrékat, hanem fejeket. Nem értettem a kifejezést, amellyel legfeljebb csak festményeket magyarázó, de soha nem azokat megnevező szerepkörben találkoztam képzőművészeti tárgyú szövegek olvasása során. Aztán egy sápadt fénynyaláb, akár egy finoman sikerült ecsetvonás, végigszaladt az ebben a teremben is kiállított Elveszett paradicsom című képen. Abban a pillanatban megszűnt minden a vakrámán kívül, a festmény szinte magába szippantott, akár a fekete lyuk, amely mint köztudott, mindent befogad, de nem bocsát el semmit. Megbabonázva álltam a kép előtt, s rögtön érthetővé vált, miért fejekről, s nem arcokról vagy portrékról beszél Kecskés Miklós.

A fej mindig világot jelöl, az arc elsősorban személyt. A portré mutathat kívülről valami belsőre, a fej azonban mindig maga a belső. Talán ezért a kidolgozatlan, vagy a megszokottól eltérő felfogásban megrajzolt szemek. Nem néz ki rajtuk senki, s nem láthatunk bele senkibe rajtuk keresztül. Mert hiszen aki ki-nézhetne, vagy akibe bele-láthatnánk, az maga van jelen előttünk, a legteljesebb értelemben vett jelenvalóságában. Fölidézhetjük az antik mitológiák vak jósait is, akik számára nem lényeges amit a szem „mondhat”, mert hisz épp valami, a hétköznapi ember számára megragadhatatlan lé- nyegiséggel állnak kapcsolatban, ti. az igazság birtokosai. A Kecskés Miklós képein látható figurák is ilyen alakok. Nem alárendeltek egy jelöletnek, amelynek csak jelei, hanem ők maguk azok ott a vásznon, amit bármi más csak jelölhet, amire bármi más csak utalhat. A portré ábrázol, a fej, amennyiben elkerülhetetlenül a gondolkodás, a gondolat társul hozzá, tehát valami aktivitás, megmutatkozik. A 20. századi hermeneutika állítja vissza a preszókratikus filozófiát követően először a megmutatkozásnak ezt a pri* Elhangzott Kecskés Miklós kiállítása megnyitóján, 1994. októberben.

172