Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)

a nem segítés is javára volt: „Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő lábraállni bennem”. És éppen ez a legmélyebb hit: „Azt bünteti, kit szeret”.

És ezt éppen akkor mondja, amikor az élete O-pontra jutott, a végső ellehetetlenülésre. És ezt ő is tudja. Mert ha élve marad, mi vár rá? A tébolyda és az, hogy hülyére injekciózzák. Többé már nem lehet József Attila.

EPILÓGUS

Talán a legnagyobb kérdése az embernek: hogyan juthatok az Istenség közelébe, hogyan egyesülhetek vele. József Attila is feltette magának e kérdést, és érdekes feleletet talált rá:

A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,

Mintha sok 1-es volna az irkában,

Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfelett az irka,

Hogy mindegyik csak magára gondol S oktalanul külön hatványozódik,

Pedig csinálhatja a végtelenségig,

Az 1 ílyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon És legelőször is

A legegyszerűbb dologhoz lássatok - Adódjatok össze,

Hogy roppant módon felnövekedvén,

Az Istent is, aki a végtelenség Valahogyan megközelítsétek.

Tehát: az 1-es szám, az egyén hiába próbálja, nem közelítheti meg Istent; csak ha összeadódik a többi 1-gyel. Ha nem én lesz, hanem mi. Ha nemcsak magára gondol, a maga javára, érdekére, hanem a társaiéra is. Ha bajban vannak, segít rajtuk, mint az irgalmas samaritánus a rablók sebesítette felebarátján. Ha együtt örül az ömlőkkel, együtt sír a sírókkal. Ez József Attila végső üzenete.

160