Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)

Ő sose gondol magára, de nagyon ügyel a világra...

Aztán a vers így végződik:

Most már tudom én mindenképpen, minden dolgában tetten értem.

S tudom is miért szeret engem - tetten értem az én szívemben.

Ez pontosan azt jelenti, amit én a felemelkedés-ösztönnel kapcsolatban írtam: hogy minden ember lelke legmélyén az Istenség egy szikrája lakozik, s bennünk olthatatlan vágy él, hogy felemelkedjünk hozzá. A fiatal József Attila ezt pontosan így érezte, mert „tetten érte a szívében”, tudja, hogy az Isten szereti őt. Mert az Isten szeretet. Ez a legmélyebb igazság, az egyetlen igazság, amit Istenről tudhatunk.

És hogy Istent gyereknek képzeli? Hát Jézus mit mondott? „Ha nem lesztek olyanokká, mint ezek közül egy, semmiképp nem juthattok be a Mennyek országába”. És vajon ki volt maga Jézus, az Isten fia? „Költők költője, gyermek halálig.” - írja Ady. Ady szava itt mélységesen egybecseng a József Attiláéval. Azért jelentős különbség van köztük. Ady, mint egyes ószövetségi próféták - meg van győződve személye óriási jelentőségéről, isteni küldetéséről, s emiatt olykor szinte számonkérőleg beszél Istennel; József Attila épp ellenkezőleg; gyerek mivoltában inkább saját jelentéktelenségét, semmi-mivoltát hangsúlyozza. Mint ebben a versben is:

ISTEN

Láttam, Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én.

Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,

Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.

Odatenném a szívemet,

De apró szívem hogy tetszene Néked?

Roppant hegyeid dobogásában

Elvész ő gyönge dadogása

Mért nem tudom hát sokkal szebben?

Mint a hegyek és mint a füvek S ágyam alatt hál meg a bánat:

Szívünkben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik

S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állasz az útjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram Elnézel kis virágaink fölött.

(Szeged 1924)

157