Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Határ Győző: Életút 3.
Heltai vagy elhányta, vagy letagadja, vagy hazudik. Nagyot nyeltem. Csében teljesen megbíztam; s kezdtem látatlanban haragudni Heltai Györgyre - hogy ilyen megbízhatatlan. Ám utóbb mégis szöget ütött a fejembe, hogy brüsszeli útja után milyen hamar s mi pompás köntösben, megjelent Csé ORSZÁG ÉS IRODALOM című esszékötete a Nagy Imre Intézet kiadásában s ugyanakkor az önkéntes gyorsfutár lyukas tarsolyából az én kéziratom kézen-közön eltűnt. Őt is meg kell érteni - fogtam pártját Csének: sokallja, hogy a sajtóban mindenfelé olyigen evidenciában vagyok, verseimmel, elbeszéléseimmel túltengőnek talál. S iparkodtam még háttérbeveszőbb, még előzékenyebb lenni. Nem akartam elveszteni, mint egyetlen „profi” irodalmár barátot a környéken, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy kislelkű vagy nimbuszaféltő legyen; hiszen az elejtett, marginális dicsérő jelzőkkel sohasem fukarkodott, s lám, nemrég terjedelmes tanulmányt írt-és publikált a kora középkori angol misztériumjátékokról, A NYOMOZÁS című kötetében („Zuboly igazsága” - 97 old.) az én átköltéseim alapján, amelyekből oldalakat idéz. A tükörbe nézve lehordtám magam; megszégyenültem. Felmentettem a szívemben: őt is meg kell érteni. KL És Szász Béla, az Intézet londoni megbízottja? Tudott a dologról? Béla többször is sürgetett, hogy miért nem adok kéziratot. Még telefonált is Heltainak Brüsszelbe, de a Nagy Imre Intézetben kéziratom leadásának semmiféle nyoma nem volt; rekonstruáltuk a történeteket s Béla — mint aki tud valamit, amit én nem tudok - úgy nézett rám, mint a hülyére (igaza volt). KL Hát miért nem vetted magad a kezedbe az ügyet - miért nem házaltál a kézirataiddal1? Igazad van: „miért nem”. Természet dolga. Van, aki helyesen jár el: két-kézzel házal a kézirataival és félkézzel ír (vagy azzal se). Ez a helyes, a jó, így tesz az életrevaló, akinek üzleti érzéke van. És van, aki helytelenül jár el: Két- kézzel és csak-ír, írásaival egyáltalán nem házal, nincs rá ideje. így tesz, akinek nincs üzleti érzéke s akinek, mint nekem is, lényének visszatérő motívuma az a különösfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak. KL Igen, ezt mintha már hallottam vagy olvastam volna tőled; s lassan beletanulok a „hatarológiába”... Nos, és akkor történt valami, amire sem én, sem Csé, se Szász Béla, se senki a világon nem számított, mintha a derült égből csapott volna le vele a postás. Egy levéllel, egy párizsi levéllel, amelynek a feladója a rue de L’Université 30-34. alatt lakott (több emeleten) és René Julliard volt a neve KL La Maison Julliard - a kiadó? Kibontom az impozáns, hosszúkás, halványzöld borítékot és nem tudom mire vélni, mit akarhat tőlem, szegénylegénytől ez a neves párizsi kiadó. Higgyek a szememnek? „Szíveskedjék aláírva visszajuttatni másodpéldányát...” Mintegy transzban, aláírom, visszajuttatom. A szerződés dátuma: 1961. június 5.; aláírás: René Julliard. Az én szignóm: június 13. Június 22-i dátummal újabb levél: „Uram! Fogadja mellékelten az Ön felbélyegzett példányát szerződésünknek PEPITO ET PEPITA című regényének kiadásáról. Egyidejűleg utasítottuk bankunkat, hogy az Ön által aláírt szerződés kézhezvételekor, a mellékelt számfejtés alapján, teljes összegben utalja át előlegünket. Agréez, Monsieur, mes salutations distinguées...” 134
