Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Határ Győző: Életút 3.

plédek alatt nyugovó, sapkás öregúrhoz; de a gázkandalló lobogásában - a szembefényben nem láttam, hogy visszaint-e vagy csak képzelem: alighanem szunyókált. Nemsokára őt is — akárcsak utána Robert Graves-t — megilletődött nekrológban búcsúztattam az éteren; irigyeinek acsarkodása lekopófélben, kultusza megújulóban. Magam annak a szövetséges szellemnek az emlékét tisztelem benne, akinek egyik történelmi regényem inspirációját köszönhetem; átfogó látomása volt az ádámita kultúrájának, történetének egészéről s olyan lényeglátó elme volt, aki gyakorlatává tette Merleau-Ponty alapvető felismerését - hogy nem ábrándvilág a filozófia, hanem a történelem algebrája.

KL Elmondtad, hogy angol írásaiddal rendre felsültél. De fiókjaid tele voltak kézirataiddal, regény, elbeszélés, versek tömege - azok kiadásával nem próbálkoztál?

Naiv kérdés. Igen is, nem is. Jól mondod, anyagom volt bőven, hiszen Édesanyám összeszedte, amit csak fellelt otthoni fiókjaimban (ha nem is talált meg mindent), és az áldozatos lelkű P-czky Mihálynéval hártyavékony repülőgéppapírra legépeltetve, három vastag kötetben kihozta. De a diaszpóra nem ország, könyvkiadását ráéhező olvasótábor nem várja. Vagy a zsebedbe nyúlsz, vagy kunyerálsz egyházaktól, alapítványoktól s akkor azok nemes, de indulatos „elvárásai” már predeterminálják a könyv témáját, jellegét. Mint az izomklónusz kioldódása, görcsösen, löketenként - ilyen szpazmodikus az emigráció könyvkiadása. Az amerikai alapból élő Könyves Céh hamar bedöglött, Szabó Zoltán kiadta Csé görögországi társasutazásának útirajzát, Déry novelláit, Bibó tanulmánykötetét, majd a köré sereglő költő-alumnuso- kat gyűjteményes kötettel jutalmazta s azzal vége. Kértek ugyan tőlem kéziratot, de még a mézesmadzagot is elfelejtették elhúzni a szám előtt, s ahogy ők engem - úgy én is: leírtam őket.

KL Hát a párizsiak? A MAGYAR MŰHELY?

Igen szerettem őket s nagy volt a pajtáskodás közöttünk; majd minden táborozásukra átugrottam Marlyba, Párizs mellett: közös értékrend, közös avantgarde életérzés, közös célok - jóleső érzés volt egy-pléiade-ban lenni velük. De Párizs irodalmi rohangálása, az újdándiság öncélúsága, divathisztériája hamar ráragadt a Műhely „élcsapatára” s türelmetlenségüket egyik józan kritikusuk, Albert Pál nem is habozott a fejükre olvasni - hogy csak- azért-is esztétikájukkal „leterrorizálnak” mindenkit, aki hozzájuk közelít s aki nincs velük, azt úgy tekintik, hogy ellenük van. Kassák-rajongásukat sohasem osztottam, amúgy meg túl közel, túlságosan „kéznél” voltam ahhoz, hogy felmérjék, mi készül műhelyemben. Középutat nem ismertek, vagy imádtak valakit, vagy a legorombításnál is rosszabbra kárhoztatták: ignorálták. Akit imádtak, annak oltárépítményúkre helyezték negyvenméteres Buddha- szobrát, volt Weöres-Buddhájuk, volt Szentkúthy-Buddhájuk, hagiográfiájuk- kal sakkban tartották az otthoni irodalompolitikát, de ha nyugati szerzők adtak ki, azt szigorúan hoci-nesze alapon, a szerző költségére s bizony drágábbnak bizonyultak a Münchenben élő Molnár Jóskánál, ki nekem igen kedves jó cimborám és szegről-végről fóldim is volt. Nehezen mozdultam kézirataimmal, csak ha rámripakodtak, löködtek, rámtelefonáltak.

132