Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak… (próza)

ó, az a hajszáleres repedezett márványtábla, milyen borzongató öröm azt olvasni, a világ egy városában sem lehet még egy ilyen tábla, és mekkorát kerültünk iskolából hazamenet, hogy a két törpe, madárfüggönyös ablak között újra, meg újra lássuk büszkeségünk csodálatos kopott emléklapját, hogy hangosan olvassuk a hihetetlen jelenvolt való bizonyítékát

gyermekkoromban, a hallgatag ó-városban, ahol még a lélegzet is súlyosabb a fold valahány azóta bejárt helyénél, minden indokolás és minden magasztalás nélkül egyedül nagyanyámat nevezték nagyasszonynak, nem a villasorban a vadszőlős, oszlopos rezidenciában a darázskarcsúra fűzött polgár- mesternét, akiről szájra tett mutatóujjal azt suttogták, festi a haját és fogadalmat tett, hogyha leányát a Szűzanya meggyógyítja, tiszteletére minden vasárnap tetőtől talpig világoskékbe öltözteti

nem a sörgyárosnét, aki pedig télen is félcipőben járt, nagy testes asszony, ha történetesen nem viseli azt a bő redőkben hullámzó, a cég barnasörének színét visszaverő brokátselyem köpenyt, napraforgó arca körül a bodrosra sütött bronzhaj elég lett volna nekünk, hogy hajtogatós képeskönyvünk nőstény oroszlánjával tévesszük össze, bizony csatos félcipőt, és Bécsből hozatta az étrendet, a divatlapokat és gyermekeihez a sűrűn váltott nevelőnőket, jótékonysági ünnepélyek, valamint a helyi Vöröskereszt bőkezű védnöke

és nem is a Patak utcában a hájas tésztáiról híres, és nagyanyámnál jó fejjel magasabb nagytiszteletű asszonyt, aki soha csúnya szót száján ki nem ejtett, öt élő és három halott gyermeket hozott a világra s a megmaradtakból is kettőt a hazának adott, „legyen meg az Úr akarata”, de amikor így szólt, „az Úr adta, az Úr elvette”, a nagytiszteletű úrra nézett, akit sehogysem tudott volna a mennyei Úrtól megkülönböztetni, a zengő esperest, hozzá mérhető áhítattal nem hallgatta őt senki vasárnaponként, még azt sem vette észre amikor a nagytiszteletű a süvölvények kuncogása közepette a Miatyánkba belezavarodott, „legyen meg a te akaratod”, és olyan lelkiereje volt - hányszor magasztalták ezért! hogy a harcmezőről hazahozott fiú torán maga sütötte a kürtőskalácsot, és a meghívottak állították, soha sem sikerült az még ilyen tökéletesen, könnyűre, ropogósra, se nem szívós, se nem szalonnás, de azért kérgén a dió sem túlpirított, „szegény Mózes az ő kedvéért igyekszem, lássa, hogy szavai megvigasztalnak”, receptjei egyébként is híresek voltak, különösen a kézfinomító, „olyan a keze, puha, krémszínű, bársonyos, mint a megkelt kovász” és annyi más asszonytól eltérően nem irigyelte elárulni a titkát, „éjjel csak rápipilek a kezemre, jól bedörzsölöm” s elégedetten nézegette, hogy valóban---é

s még csak nem is Rebi nénit nagyasszonyozták, Rebi nénit, zsenge korom gyötrő, soha meg nem fejtett talányát, mikor alszik Rebi néni, mikor főz, mikor ebédel, mikor ápolja kalejdoszkop-tarka, dúsfejű dháliáit? - kérdeztem

120