Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Erdődy Edit: Határ Győző: Életút I. II. III.

az ismerd-meg-tenmagad tételével, a helyes-és-egyesegyedül-lehetséges alaptétel ennek az ellentettje. Ismerd meg a körülötted valókat” - írja az első kötetben, ifjúkori filozófiai rádöbbenéséről.

Ezért idegenkedik magától a műfajtól is. „Elevenembe tapintasz - mondja kérdezőjének -, szemérmelő vagyok, s épp ezt a drámaiságot szégyellem történetemben; ezért taszít a műfaj is, amiben nyakig benne vagyunk, s mondhatni, egész életem olyan, amiről legszívesebben nem beszélnék.” Látszólag ellentmond ennek a kijelentésnek az a nem kevés passzus, ahol a szerző a biológiai létezés legintimebb mozzanatainak kiteregetésétől sem riad vissza, a testi nyomorúságok aprólékos részletezésétől a szerelmi jeleneteken át a zsigerek működésének pontos leírásáig. Akárcsak atyamestere, Rabelais. A másik nemhez való viszonyát is - s ez a viszony nem csekély helyet kap a könyvben — az érzéki vágyak, a birtoklás motívumai határozzák meg. Szinte mellékes, hogy hiszünk-e az írónak, amikor azt mondja, hogy az ifjú és a férfi szenvedélyes asszonyvadászata, a változatosság hajszolása, az életúton feltűnő, majd eltűnő töméntelen asszony, lány, színművésznő és hivatásos hölgy - nem csupán az érzékek éhségének csillapítását szolgálja, épp ellenkezőleg, a cél már-már metafizikai jellegű: az író ugyanis az egyetlen igazit, a gyermekkorban megismert archetípust keresi-kutatja minden nőben; az ideált, az ősasszonyt, regényeinek vissza-visszatérő hősnőjét!

Mint talán minden élettörténetben, Határ Győzőében is az ifjúkori éveknek, a test és a szellem ébredezésének, kialakulásának krónikája a legérdek- feszítőbb. A számtalan hús-vér múzsa mellett a szellem múzsái is ott állnak az ifjú magára eszmélésénél: a reneszánsz sokoldalúság jegyében a zene, az építészet, végül az irodalom istennői. A szellem belső történetében a főszerep a továbbiakban már az irodalomé, no meg a bölcseleté - mely a Határ-életmű tengelye. Az életmű kutatója számos fontos és érdekes adalékot találhat a művek keletkezéstörténetét illetően - s tudomást szerezhet nem kevés elkészült, de kiadatlan mű létezéséről is.

S persze a korszakról magáról is (s itt elsősorban a közvetlenül is megtapasztalt, tehát az itthon töltött évtizedekre gondolok természetesen) lenyűgözően izgalmas, változatos és eredeti képet kap az olvasó. Regényes izgalmú fejezet például a sátoraljaújhelyi börtönévek és a börtönlázadás krónikája - itt mutatkozik meg igazán a regényíró Határ megjelenítő, atmoszférateremtő képessége. Nem kevésbé kalandos és feszültségteli a háborús bújkálás története sem. A koalíciós esztendőkre való visszaemlékezésben az irodalmi körök, csoportosulások, mozgalmak, folyóiratok kerülnek a középpontba. Pezsgő, sokszínű pár év volt - az író „saját optikáján” át talán még színesebb. A visszaemlékezés - legyen bármennyire is regényszerű — mindig dokumentum is; a megidézés módja pedig telítve értékítéletekkel. (ítélet nincs?...) Határ ítélete mozgalmakról, pályatársakról, ismerősökről és ismeretlenekről, ismert és ismeretlen személyekről mindig szuverén és határozott. Szeme éles, vesébe látó - portréi nem éppen hízelgőek. Nem a bálványdöntögetés vagy a jámbor olvasó megbotránkoztatása a célja, amit furcsa módon az is igazol, hogy az „irodalmi közvélemény” várható reakciói érezhetően kívül esnek érdeklődési körén. Hiányzik belőle - legalábbis nem mindig működik - az a belső szabályozórendszer, gát is, melyet hagyományosan tapintatnak nevezünk — s mely az ítéletek élét hivatott tompítani. Határt itt sem kötik a tradíciók és szokások - kímé1175