Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Hauber Károly: Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről

írói sorsot, amikor „ontológiai jakobinizmust” emleget. S hasonló gondolatokat villant fól Nádas Péter is, így általánosítván személyes élményeit: „Ennek az embernek mindazok a gyilkosai, akik valamilyen módon a formákhoz ragaszkodnak.” Egyébként az alkotói sors társadalmi gyökérzetét is Nádas tárja fól a legmélyértelműbben; szerinte ugyanis nem akadt költő az elmúlt rendszerben, aki ne „a saját személyes gondjainak elmélyítésével” reagált volna a társadalmi állapotokra. Valóban így történt? Sokak esetében bizonyára igen, másoknál talán másképp. Mindenesetre az a probléma még alighanem ad munkát a korral foglalkozó kutatóknak.

Mészöly és Nádas fölismerései azért is különösen figyelemreméltók, mert távolabbra világítanak: a személyiségtipológia és az alkotáslélektan irányába. Erről itt csupán annyit, hogy több európai és honi író neve is fölvetődik a könyvben Hajnóczyval kapcsolatban. Kárpáti Klára pl. Baudelaire-éhoz hasonlítja alkotómódszerét, mivel az alkohol nála is „emlékeket szabadított fól”. Mészöly Miklós az úgynevezett ködlovagokhoz (Gozsdu, Csáth, Cholnoky) sorolja, másoknak Sarkady Imre, Latinovits Zoltán vagy éppen egyik első támogatója, B. Nagy László jut eszébe reá gondolván. Az olvasó fejében persze újabb nevek is fólbukkanhatnak. Ki ne gondolna pl. Kafkára, amikor Domokos Mátyás e megjegyzésével találkozik: „Mert nem tartozik sehova. S ez nála nem program, nem elhatározás, hanem sors”. S ki ne idézné fól magában Thomas Mann híres Dosztojevszkij esszéjét, midőn a betegség, az alkohol megtermékenyítő hatásáról értesül?

Tágra szabva az asszociációs lehetőségeket, Hajnóczy kétségtelenül ösz- szefüggésbe hozható a fonti alkotókkal. Személyiségének, sorsának minden tényt mérlegre tevő tudományos megvilágítása azonban még a jövő feladata. Miként a hagyaték tárgyilagos értékelése is. Az oeuvre ugyanis túlontúl is pozitívan ítéltetik meg a kötetben. Bizonyára ezért is írta bevezetőjében Szerdahelyi Zoltán: „A beszélgetések apropója minden résztvevő esetében - ha különböző mértékben is — az író és munkája iránti tisztelet kinyilvínításának szándéka körül keresendő. Nemegyszer érezhető volt valamiféle törlesztési szándék is.” Épp e viszonyulásból fakad, hogy szinte üdífő élmény arról értesülni: van, aki - nem tagadván értékeit - befejezetlennek tartja az életművet. S mi tagadás, ha az interjúk készítője nem ért is egyet velük, Nádas vagy Mészöly érvei elgondolkodtatóak. Ám épp ez az a pont, midőn egy interjúkötet (legyen bármily színvonalas) szükségképpen hiányérzetet kelt bennünk. Amikor azt kívánnánk a szerzőtől: a zsurnalizmusba ojtott filológia és esszé eredményeit hasznosítsa tovább a tudományban.

(Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. Emberhalász könyvek)

1172