Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről

és fold, természet és társadalom között lebeg, mint egy tündér ágya. Mesét nem lehet akarattal, ésszel csinálni: az vagy születik vagy nem.”

A mesék naív szemlélete hajlította ábrázolását a mítoszhoz, képsoraiban olykor a valóság és a fantasztikum egyesült, a valóságos alakok vagy természeti jelenségek mitikus méretűvé növekedtek. A valóság természetes arányainak és képének átalakításában kétségtelenül szerepe lehetett a román kolin- dák fantasztikus világának, kísérteties ábrázoló hajlamának is. A Zivatar hegedűse a nyári vihar látványát növelte szinte kozmikus nagyságúvá, hogy a költősors romantikus mítoszát megfelelő módon tudja előkészíteni. Az Isten kovácsa pedig a gyermekkor emlékvilágában élő nagy erejű falusi kovács alakjából alkotott mitikus paraszt — Héphaiszthoszt: „Szemöldöke szemébe hullt, / felső bajuszaként, / ha berúgott, rázta korom - / lepte vad üstökét. / Behorpadt mellét verte két / fekete öklivel. - / Isten kovácsa vagyok én, / világon senkivel / nem cserélek!... hirdette a / tanyában szerteszét. - / Isten kovácsa, gondolnám, / ez már aztán beszéd!... / Sírját is láttam: hantja, mint / melle besüppedett. / Fejtől sötét jegenyefa / verte a kék eget.” Mint a józan kételyre utaló kérdésből látható, a mitikus ábrázolást paraszti valóságérzék egészítette ki. Tóth Aladár hivatkozott arra, hogy Erdélyi gondolkodását ez a két erő: a mítoszalkotó képzelet és a paraszti józanság határozta meg, és a józan valóságérzék általában sikerrel korrigálta a meseteremtő képzelet merész lendületét (Erdélyi József. Nyugat, 1924.). A mítoszalkotás hajlama később erősödött fel igazán, midőn a természetes értelem ellenőrzése kevésbé működött,és a mítoszokban való gondolkodás a költő világképére, politikai magatartására is némiképp torzító módon hatott.

Képalkotó fantázia és verselés

A valóságérzék és a szabad képzelet alakította ki Erdélyi József képalkotó technikáját, amely természetességével és invenciójával a húszas évek képalkotó módszerének harmadik változata lett a „nyugatos” költészet impresszionizmusa és az avantgarde vakmerő képtársítása mellett, amelynek egyre inkább volt valamelyes „laboratóriumi” jellege. A költői kép a valóságos látványra épült, és ez merőben más eljárást hozott, mint az avantgarde szabadon asszociáló, gyakran konstruáló „metaforizmusa”. A természetben talált anyagot eleven költői képzelet formálta át, s ezzel a költői kép mindig kapott némi szabadabb, egyénibb karaktert, korszerűbb színezetet. A népköltészet képalkotó hagyománya Erdélyit valóban „a képzelet párducugrásaira” tanította, ahogy Németh László jegyezte meg {Új nemzedék, 1931.).

A Zrínyi halála című költemény találó módon adott magyarázatot a természet és a képzelet kapcsolatára, együttműködésére a költői kép kialakításában. A költő hanyatt feküdt a fűben és figyelte az égen gomolygó felhőket, viliódzó fényeket, a szél és a napfény játékait, „nincs képzelgőbb, sem ügyesebb / rajzoló a szélnél, / nem fest jobban semmi ecset / magánál a fénynél (...) Egyszerre száz szobrot, képet / kezdenek s végeznek, / de emléket nem ismernek, / félre mit sem tesznek. (...) Oh mekkora féktelenség! / Mekkora szabadság! / Elmémet a végtelenség / szárnyai csapdossák, / látva tündért egy pilla1164