Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

pott rétest estére. Király Laci elküldte Jánosnak új verseskönyvét, a Rendhagyó délutánt. A rendhagyó kifejezés akkoriban vált „közkinccsé”. János nem élt vele, hogy meg nem csömörjön. A Csíkszeredában megjelenő Hargita című pártnapilap írói vallomásfélét, karcolatot, novellát, elbeszélést vagy regény- részletet, valamint fényképet sürgetett Jánostól. Bemutatjuk a Forrás-sorozat szerzőit, írta a szerkesztő, Miklós László. Jelentkezett Bodor Pál is: az Illés szekerénnel minden rendben; ezerkilencszázhatvankilenc első negyedében „dobják a piacra”. Agyárban Bondics Miklós figyelmeztette a párttagokat: ne beszéljenek Jánossal politikai ügyekről. Annak, hogy állandóan fürtökben lógnak rajta és lesik minden szavát, súlyos következményei lehetnek — rájuk nézve. „Bondics, a gaz Belga!” Járulékos nevét nem a belgákról, hanem a belga nyálról kapta. Hasonlított is ehhez a tapsifüles-fajtához; sanda volt, megbúvó és szüntelenül (Kiss Jenő költő szerint: szünetlenül) rágcsált. Ezerkilencszáz- hatvannyolc november tizenharmadikán, este felé „beugrott” Jánosékhoz Kocsis István és felesége, Abafáy Csillag. Bort ittak, irodalomról beszélgettek. Csillag az ismert erdélyi történész-közíró Abafáy Gusztávnak volt a lánya. Roppant jól nézett ki. Okosságért sem kellett a szomszédba mennie. Megérkezett Tőrös is egy liter borral. Lucki Mari kísérte. „Az elmaradhatatlan vívóleány!” Kocsis színdarabjairól, Tőrös a mintázásról beszélt. Mindkettőjükre rendkívüli módon hatottak a témáik. Kocsis Bolyai Jánosról és Magellánról áradozott. Egyet akartak; megtalálni a szorost, az Átjárót. Remélem, a Szorost, a szorosát te is meglelted, mondta Tőrös pimaszul Kocsisnak. Kocsis nevetve, elégedetten bólogatott, Csillagnak égett az arca, a füle, Mari vígan heherészett, Ica pedig vidáman megjegyezte: De rusnyák vagytok ti, férfiak! Pista Martinovics Ignácra terelte a szót; többen besúgónak tartják, holott hősként tisztelhetjük. Háromfelvonásos drámát írok róla, meglátjátok. Gábor kijelentette: a szobrászat alapja a mintázás. Aki nem tud mintázni, az nem szobrász. A diploma nem pótolja a tehetséget. Őt jelenleg az absztrakt művészet vonzza. Ember nagyságú terakotta figurákt készül létrehozni. Az alakokban ágyékuk, gyomruk, szívük helyén tág lyukak fognak tátongani. Fejük olyasmi formájú lesz, mint a lefejtett kukoricacső, vagyis: a kukoricacsutka, idétlen kinövés. Hangoztatta: az írónak könnyű, esetében az alkotás semmibe sem kerül, míg a szobrász pénz nélkül legfeljebb a tarkóját vakarhatja. Nézheti az eget. Várhatja, hulljon a manna, jöjjön az Állam bácsi degeszre tömött bukszájával. János „közbeszúrta”: Szerintem, az írónak nehezebb dolga van, mint a szobrásznak, a festőnek, a grafikusnak, mert nem „anyaggal” dolgozik. Az ilyen-olyan anyagot gyúrni bizonyos mértékig szórakoztató, de mit kezdjen az ember a gondolatokkal, hogy kapkodja ki őket az „időből, a levegőből”? Kész lepkefogdosás. Kocsis helyeselt, Tőrös tiltakozott, Csillag kerekre nyitotta szemét, Mari kuncogott, Ica a fejét csóválta. Ki vagy te, hogy másokat oktat- gatsz?, kérdezte a hálószobában, lefekvéskor. Igen, ki vagyok... merülve, mormogta válaszul János. „Majd csak elválik az is, hogy ki vagyok én!”

1150