Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

Lapuljanak a sóherek, / úgy lesznek sunyi trógerek. Az elviselhetetlenségre János hirtelen nem is tud, mit mondani. Milyen „elemekből” szerkeszthette, barkácsolhatta egybe ezt a megállapítását? Ki nem nyomott pattanásokból az arcon, mosdatlanságból származó csipából a szemben, hónaljbűzből, lábszagból? Nehéz válaszolni ezekre a kérdésekre. Különben, minek is válaszolni? Váradi B. László, mihelyt tehette, „megpattant”, Nyugat-Németországba távozott. Ott tele voltak „dohánnyal” az ürgék. „Látta ezt a fürge ürge.”. (Részleges plágium Máté Imre érmihályfalvi költő-iskolaszolga-gazdálkodó terhére). A hasonlóképpen nagyváradi születésű Kiss Elek, a festő termetre jócskán elütött Báyer Lacitól, hiszen alig mondhatta magát középtermetűnek, egyebekben viszont annyira megegyeztek, mintha indigóval készültek volna. Nemzeti öntudatlanság, kába bolyongás, ápolatlanság, hajlamosság a szakadatlan „hörbölésre”, huligános-jampeces-zsidós-cigányos-romános beszéd, már-már szennyesen habzó hablatyolás. Kiss Elek később (világos: kapcsolatok híján) nem Nyugatra, csak Magyarországra távozott. Földijéhez hasonlóan, őt is vetette fel a tehetség, de hiába. A dekoratív festészetig jutott el úgy, ahogy. Akadt olyan korszaka, amikor elhullott galambokat helyezett el a képein. Vele szólva: sokáig „döglött” az ilyen „kompozíciókért”. Valamennyi ideig tornaingek (majók) „páncélosításával” foglalatoskodott. Ezeket „felfújt” állapotban festékkel addig-addig kenegette, amíg kongtak, mint a bádog. Amikor a huzat hatására le-lepotttyantak a műterem faláról, még a süket Tőrös Gábort is megrémítették. Kiss Elek olykor „szenvedélyesen bukott” a könyvekre. Kapott, vásárolt, csent (?) köteteit jobbára a földön tartotta; szanaszét hevertek a foghíjas polc előtt, alatt, mögött. Akadt olyan, amelyik bortócsába penészedve málladozott. A megroggyant háztetőt formázó borítékokat a svábbogarak „gö- ripályának” használták. János az Illés szekerén Kiss Eleknek ajánlott példányát hasonló helyzetben látta viszont. Megszánta; felemelte, leporolta és a polcra helyezte. Később bánta, hogy nem mentette haza. Muntyán János, a Báyer Laci és a Kiss Elek barátja, útitársa, a képzőművész hallgató akkortájt már aggasztóan eltávolodott a való élettől. A folyamatos részegség hovatovább életveszélyesen befolyásolta cselekedeteiben. Amilyen mértékben csökkent belénevelt kommunizmus-szeretete, olyan mértékben növekedett a Ceausescu féle védjeggyel ellátott, hitelesített nemzetimádata. Ez a román „félvérekre” annyira jellemző nemzetimádat mindjárt-mindjárt felbőszítette, támadásba lendítette. Elég volt Erdély hovatartozásának kérdéskörét (magyar szempontból megpendíteni, már is kést ragadott, hogy „bozgor vért” igyon. János Tőrös Gábor lakásán látta a legvadabbnak. A máramarosi, az osán (vasány), a móc elbújhatott mellette. Tőrös, Kiss Elek, Váradi B. László, Lucki Mari, Ica és János egész idő alatt egyebet sem tettek, csak őt csillapították. Aztán (hónapok múltával) jeges szélrohamként süvített végig Nagybánya szobrász-festő- grafikus közösségén a dermesztő híradás: Muntyán János valahol villanydróttal felakasztotta magát. János döbbenetében meg sem érdeklődte: hol? Pontosan hol vetett véget önkezével életének?, kellett volna tudakolnia a nála bizonnyal tájékozottabb Tőrös Gábortól, de „veszteg” maradt, mert megbotránkozására, „kedves cimborájáról” kiderült: Vasile Lucaciu-emléktáblát tervezett, és azt rövidesen bronzba öntik. Vasile Lucaciu egyike azoknak a román népvezéreknek, akik Erdélyt Romániához csatoltatták!, tiltakozott Tőrösnél, mire azt az egyenes választ kapta: Öregem, az nem azt jelenti, hogy én éhen

1148