Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

ta. („Folyton a régi nóta!”) Alapok nem közölték, a gyárban politikailag üldözték, anyagilag másoktól megkülönböztették. Levelet menesztett Létay Lajoshoz, az Utunk főszerkesztőjéhez: adná már tudtára, mi baja vele a rendszernek? „A fiatalság ostobasága!” Festőtelepi, tiszta, előkelő műtermében meglátogatta Erdős Imre Pált, aki élvezettel mesélte: a napokban érkezett haza Párizsból. „Bezzek, én Budapestre sem mehetek!” Erdős öblös, rugalmas fotelban ült egymásra vetett lábakkal. Párizst látni kell, nézze meg minél előbb, mert ugyebár az írók... Ady Endre, Szabó Dezső, Kaffka Margit, Kuncz Aladár, Tabéry Géza annnak idején esőstől rajzottak oda. Ne maradjon le. De..., mondja már, ismeri Tőrös Gábort, a szobrászt? Tavaly végzett Kolozsvárott és ide, Bányára helyezték. Második férje volt Bányai (Szkripszki) Juditnak. Tehetséges. Jelentős előnnyel bír; süket. Nem hallja azt a töméntelen zagyvaságot, amit mi, hallók. János azonnal rájött: Erdős fél Tőröstől. Azaz: Tőröstől is fél; állami megrendeléseket hápolhat el előle. Ezerkilencszázhat- vanhét október tizenkilencedikén (június második fele óta!) jelentkezett Bodor Pál. „Méltóztatott jelentkezni!” Olvassa az Illés szekerént. „Bevallom, egyelőre az első benyomásom igen kedvező: erős, izgalmas nyelv, eredeti gondolatmenet jellemzi.” Ezt várta. Bajor Andor „nagyvonalú” megjegyzése: az írjál másikat, hirtelen összezsugorodott, azután meg szétmállott. Megint merte hinni: az Illés szekerén az ő irodalmi pályáján merész kitörési kísérlet. Kitörési kísérlet a szokványosból; a lápból, a mocsárból, a sötétségből. Nagy Kálmán elhozta hozzá Kocsis István fiatal írót. Beszélgettek, vodkát ittak. Figyelte Kocsist: vajon mi az benne, amiért Panek Zoltán máris „vetélytársának” tekinti? Panek Zoli ok nélkül nem ír le ilyesmit. Kocsis István alacsony, zömök fiú volt, tömpe ujjakkal. Szenvedélyesen tudott mesélni. Gyermekkora egyből felragyogott, amikor „ecsetelésébe” kapott. Aztán rátért, mit akar. Drámákat akart, magyar drámákat magyar történelmi személyiségekről. Megszállás, bujdoklás, gerincesség, gerinctelenség, ellenállás, hasoncsúszás; „írói anyag” az egész életre. Törekvéseink azonosak, állapította meg János. Úgy látta: új barátra tett szert. „Ügyes gyerek ez a Nagy Kálmán, hogy Kocsis Istvánt elhozta hozzám.”

28.

Ezerkilencszázhatvanhét november huszonnegyedikén Kántor Lajos és Láng Gusztáv tette „tiszteletét” Jánosnál. A szatmári színészek valamelyik előadása alkalmából utaztak Kolozsvárról Nagybányára. Kántor friss, mozgékony volt, mint mindig, Láng azonban vele lévő kisfiával (talán Zsoltnak hívták) együtt ledőlt pihenni. Láng Gusztávval János akkor váltott szót először. Persze, egyet-mást már régen tudott róla; egyetemi tanársegéd, éles elméjű fickó, kiváló sakkozó, szatmári sváb származék. A svábságát szinte mindenki sietett hangsúlyozni. Az alacsony, egészséges arcszínű, jóltáplált, nagyrétiesen: kettétörhető Láng Dsida Jenőről készült monográfiát írni. Megadta a módját; olyan türelemmel, aprólékossággal kutakodott Dsida hagyatékában, mint ahogy giliszta porhanyósítja a földet. János nem esett hasra előtte, ami bizonyos mértékig azzal magyarázható, hogy Láng Guszti akarva-akaratlanul éreztette vele: írogató munkásnak, jobb esetben munkásírónak tartják, afféle „vidéki” fiók Nagy Istvánnak, tanulatlan golyhónak, „önkéntes” sajtólevelező1143