Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
mem nem különböztethette, így táplált, itatott fáradhatatlanul, a szikrázó kis lények sokasodtak, gömbölyödtek, ő azonban folytatta tejútját, folytatta, mert az igazit, az egyetlent, azt nem találta, úgy tetszett, mintha lengő lépdelése nyugtalanabbá vált volna, és mintha a tejút tündöklő vonulását is valami vékony hamuréteg szürkítette volna, talán most is, - mint életében irigyelte a Szűzanyát, aki az igazit, az örök elsőt szülte, igen, mint életében irigyelte, s ez az irigység, ennek ártatlan bevallása: ó, ha én lehettem volna ! - ez vonta be a mérhetetlen tiszteletet az áhítat fátylával, ez az ébren alvó, de kendőjén csak ritkán kiütköző folt, ez tette igazán tisztává, ez a teremtmény voltához tartozó hajszálnyi csorba tette hibátlanná, egésszé, — nem találom, seholsem találom, - hallottam ismét a hangtalan hangot, amint áradó tejét korsóba öntötte, hogy legyen, ha majd megtalálja és már nyílott a tisztaság ajtaja, a nyílásán kiáradó fényözön elől be kellett hunynom szemem, csak egy pillanatra, s mire ismét ráemeltem---hog yan kerülhetett az árnylovas tejút magasságba, miként homályosíthatta egyetlen gomolysötét a tejút ragyogását-------------------------------------------v alaki kiáltott, valaki, aki sem virág-, sem gyümölcsnevét nem tudta itt kiejteni, kiáltott: An-na, kiáltott, s kiáltásától a korsó ketté törött, a név kettétörött, a kiömlő tej megfagyott, a jégfal felmeredt, s ő ott állt az ajtó és zár nélküli jégfal előtt a törvény ráfagyott páncélköntösében ó, Anna, Anna nagyanyám eszmélj hát, ébredj, a megvakult király faodvában és sziklarésben, fenn az ormon, a havas szélben, vizek medrében, sárgödörben, pálinkagőzben keres téged, mindég csak téged a király, a könyörületnek meg nem nyíló, az önmagán nem könyörülő, a kö- nyörületen sem könyörülő koldus és te sem lettél szabad élettől, haláltól, kezed a jégfalra ég, fonnyadt gyümölcsöd hullatod almafádról, kiapadt emlőd kínálod az egyetlennek és nem találod éhező száját, nem érzed gömbölyded selymét, sem frissen fürdött csecsemő illatát, édesét, nem hallod sírását — utánad nincs aki felismerje az anyában a fiút, a fiúban az anyát, nincs aki rádlehelje neved, neved megfagyott, nincs mit levetned de még egyszer, ahogy a híd reccsent, s mielőtt a semmibe korhadt a kettőjük közötti résben, tekintete visszafordult, tekintete beledermedt a látásába tapadt árnyképbe, könyörülete dermedt, a dermedt könyörület nem lelte az árny szemét, hogy irgalma kendőjével lefogná - és nem volt irgalmas ujj, hogy az ő szemét lefogja - hogy lásson. (Folytatjuk) 1122
