Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
ben rágható szilárddá, a súlyos tömör test számára foghatóvá, a csillagtészta előbb volt csillag, csak azután fűszeres omlós eledel, a kenyér, amint az asz- talre tette, amint megtörte, úgy olvadt szánkban, akár a konfirmációkor az Úr asztaláról osztott falat, a kert veteményei, leleményesen vegyített salátái a vidám cseréptálakból frissítő illatokkal derítették étvágyunkat, a föld terményei így vesztették súlyukat keze érintésétől, csakhogy Áron bácsit, aki a fold sűrűjével és nem aromákkal kívánt táplálkozni, (lehetséges, így tudta csak egyensúlyban tartani a földi és égi valóságtól elvonatkoztatott eszméit) az éhség dühe fojtogatta, s mentői többet falt, annál éhesebb lett, mentői bőségesebben, annál soványabb, kövek és árnyak betölthetetlen sóvárgó bugyra, s most ismét Parascbivát hallottam: - tessék már mondani mit adjak a tekintetes úrnak ... nagyanyám derekán csörrent a mindezidáig moccanatlan kulcs, leoldotta övéről, nyújtotta a szolgálólánynak, az nyitotta az éléskamrát, s összecsapta kezét: - Teremtőistenem!, üres, mindent felfalt, pedig bé volt zárva... ! ám Anna nagyanyám tekintete, akárha most, éppen most találna rá a kezdettől keresettre, tekintete áramütés a kamra döngölt agyagán,meglátta, csakis ő, s az ő szemével én a főidre hajított lerágott csontokat, felfalt csecsemő gyenge porcogóit, behorpadva a nyakcsigolyánál, ahol--m ert ha meg is szülte két gyermekét, egy fiút és egy leányt, váltig hitte,hogy az elsőt, az igazit, hogyan s mimódon, senkinek sem adott róla számot, elvetélte, vagy csecsszopó korában vesztette el, vagy rossz szellemek betegséggel verve rabolták el, s ha olykor megesett, hogy telehold idején szótlanul kóborolt magában a kertben és kerten túl, nyugovóra térve nem tudni kihez szólva hallottuk ismételgetni: - nem találtam, nem lelem, - merőben más hang volt ez, mint mikor szemüveget, kulcsot, kötőtűt keresett, (meg is volt az mind, valamennyi a helyén) s mi inkább behúnyt szemünkre húztuk a takarót, semhogy a nem nekünk szóló kérdést bolygattuk volna, dehogy is merészeltünk ilyet, nem a tőle való felélelem miatt, a kíváncsiságnál erősebbnek bizonyult a titok varázsa, valami szívdobogtató büszkeség a rejtett kincsre, nem a bábaasszony ágya alatt a keltető kosárban a sok tojásnyi gyermek, nem az estvéli lámpafényben az idegen villák függönyréseiben imbolygó árnyak, nem a sörgyárosné ablakából káprázatosán villogó fény, még csak nem is a Barabás kovás soha meg nem nyíló vasajtaja mögött döngő rejtelem, nem ez volt a nagy titok, az igazán a miénk, a piros kacarászás, az álomba szenderítő esti mesék, az ide-oda csengő-bongó házi buzgólkodás muzsikája alatt mélyen lappangó titok megléte különlegesebb kéjérzéssel ringatott, édesebbel, mint a titok feltörése, csakhogy egy varázslatmentes napon, mikor Mari tésztát gyúrt, s a vakarcsból a lapító szélén én is babalaskát gyúrhattam, hétéves fejem nagyot merészelt, minden úgy ahogy Mari mondja, gondoltam, s kibugy- gyantottam a kérdést, és Mari válaszolt is szájra tett mutatóujjal: hát nem tudja kisasszonyka nem tudja?! mindenki tudja, Áron úr megfojtotta az elsőt, az újszülöttet, a fiút, még mielőtt keresztvíz alá tartották volna, hiába mondják, hogy a köldökzsinór fojtotta volna meg, dehogy is - az bizony, de egy szót se kisasszonyka, senkinek, s ezzel az én számat is tésztás mutatóujjával pecsételte, a tanulságot tüstént levontam: titok az, amit mindenki tud, és amit 1120
