Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
gyöngyfüzérhíd, pergett szakadatlanul, de ő nem szédült, nem tántorgott, akárcsak a kertkaputól a veranda három, a közepén síkosra kopott kőgrádicsáig vezető kavicsösvényen ballagna, kissé hullámzón, a kerti utat is ringó egyensúlyban tartva derűs merengőn, a macskakövek közt bújkáló, napcsep- pek érintésére elpiruló portulácskák között, be a házba aznapi teendőit végezni, haladt otthonosan a rózsafüzér gyöngyszemein, gyöngyszemeinek lépéskövein, igaz, az első pillanatban mintha tétovázott volna, de hihető, inkább az én tekintetem tántorgott, megkapaszkodjék-e az elszakadtnak vélt szálban, segítsen-e neki a partjaimra vetett horgonnyal a láncot tartani, még túlságosan idetapadva emennek a partnak védő hajlatába nem tudtam, amikor azt hisszük elváltunk, akkor szilárdul meg az együttlét, nem tudtam, a szál el- szakítása köti azt szakithatatlanná, s bizonyára még viselni sem tudtam volna a kegyetlen tudást, ahhoz, hogy végleg összenőjjön, el kell szakítani a szálat, de ő most nem kifordított két tenyerét, amint az imént rózsalényében, hanem mutatóujját gyöngéd ébresztőként emelte, mert valóban, mielőtt a jégfal-vászonról, akár egy újabb határról alakja kibontakozott, nem ismertem fel az ismert arcot, a régit, - vagy eltaszítottam magamtól annak a felismerését, aki régebbi mint az aratás, régebbi, mint a búza, öregebb, mint a föld s körülötte a hömpölygő égbolt - ? nincs nála öregebb, kimeríthetetlen a bőség- vagy megrettentem a felismeréstől: ha ő? - mert ha ő - ? a magam időtlen idejéből felmerülő ősöreg valójától? még túlságosan ennek a partnak védő hajlatában jobban megrettenünk örökkévalóságunk villanásától, mint a felfaló időtől, az időtől, amit felfalunk - a dédelgetett idegentől, és ha így is történt, az semmiképpen sem kattantotta fel tudatom alvó szelencéjét, mivel a falánk idő bugyrában előbb való a rettenet a gondolatnál, pedig gondolhattam volna, pedig emlékezhettem volna, unokák, pajtások, ahányszor csínytevéseinkért így kezdett duruzsolni, vagy így kezdte az esti mesét: amikor én kislány voltam...”, csivitelő kacarászással fordultunk-perdültünk, nevettünkben még díványon, fűben is meghemperegtünk: „amikor én kislány voltam...” - ismételtük pajkosan, s még nyelvünk hegyét is kidugtuk, szavait kópéságunk mókás folytatásának, cinkos huncutkodásnak hallottuk, s ha a felnőttek ezt már nem is értették, számunkra egyetlen értelmű volt a közös titok: egykorúak vagyunk, világkezdettel egyidősek, kezdettelenek----ám felemelt ujja most f igyelmeztetett, és egyszeriben megéreztem nyakamon a hozzákötő rózsafüzér feszülését s kezemben annak is második hús bogyószemét, lebegőn, és mégis szilárdan állt és haladt a szünet nélkül pergő, vonuló hídon, de nem is gyöngysor volt az, inkább csipkebogyó-lánc, nem is gyöngyszem, hanem egy ott felejtett, le nem szakított fehér rózsa duzzadt, pirosra érett gyümölcse, csak a lehervadt virágfej helyén a beforrott seb és a magház között a még nedves aranyporban, a pecsét nyomában lépegető lába emlékeztetett már rózsake- helyre egyik szirom a szomjú földé, másik szirom a vízközönyé, harmadik a lég csókjáé, negyedik lángharapásé, az ötödik - az ötödik 1102
