Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával

- Nem akarok belőled kifacsarni dibdáb dolgokat, a vallomást belátásodra bízom. Miből éltél akkortájt?- Paradoxonok léteznek az ember életében. Akkoriban amolyan ellenzéki lázadóként, bár igazából talán nem is voltam az, inkább csak: megpecsételt, amikor kereset nélkül maradtam, a feleségem pénzéből éltem, aki tisztessé­gesen fordított nap mint nap, mégpedig magas szövetségi állami-hivatali szin­ten. így kapcsolódtam vissza az állam csecsbimbójára. Ugyanakkor barangol­tam sokat a munkaügyi hivatalokban. Eléggé megalázó volt. Gondoltam, ka­mionsofőr leszek, de azután másképp alakult. A hosszú vezeklési szakasz után felvettek az Újvidéki Rádióhoz s ebbe több ember jóakarata is belejátszott, többek közt Gion Nándor főnöké. Ha ő ellenkezett volna, akkor ez nyilvánva­lóan nem sikerül. S akkor - hogy valódi újságírót faragjanak belőlem - jártam egy ideig a piacokat, ahonnét színes tojásjelentéseket küldözgettem, s renge­teg butító ülést szenvedtem végig, amelyeken nem volt szó semmiről, de ott kellett lennem. S később jött a kín, amikor ezekről írni kellett valami értel­meset. A kiborulás határán végül megkegyelmeztek, felavattak, s a kultúra közelébe engedtek, ahol gyorsan kiderült, hogy a kultúrára nem maradt egy lyukas krajcár sem, de azért csinálni kellett kitartóan a fából vaskarikát. 1991 őszén, újságírói fejlődésem csúcsán ismert okokból távoztam az Újvidéki Te­levízió magyar nyelvű műsora művelődési rovatának rovatvezetői posztjáról. Életem anyagilag legrendezettebb periódusa volt ez a tévés pályafutás. Amúgy eléggé idegölő. Ott is ért egy átmeneti kirúgás pár kollégámmal együtt, mert nem az adott kotta szerint játszottunk, de a közvélemény és az ügyben mérv­adó bíróság segített bennünket visszakapaszkodni. Csakhogy nem lett belőle tartós boldogság. Olyan napok következtek, amelyek a legsötétebb jövendölé­seket is túllicitálták. S most megint arra kell várnom, hogy valakik megbo­csássák vétkemet. Töröljék a kilátásba helyezett súlyos büntetést, amely ez­úttal a legsúlyosabb is lehet. Közben egyfolytában aggódhatok, elsősorban az otthonmaradt családomért. Szóval, nem ilyen lovat akartam.- Ereszkedjünk megint alá mélyebbre az idő kútjába. Milyen gyerek voltál?-Álmodozó; amúgy jó sportolóból tanuló, de nem mindenben kitűnő. Pél­dául a matematika mindig csikorgott. Ma már csak halvány emlékeim vannak az összetett számtani műveletekről. Lehet, hogy kirívóan képzelődő voltam. Gyakran bámultam ki a tanterem ablakán, amely épp egy temetőre nézett, s nagyjából ma is emlékszem a sírok akkori elhelyezkedésére. Aroggyant fejfá­kon szereplő nevek bizonyították, hogy azon a tájon régebben is éltek magya­rok. Bele tudtam feledkezni élet és halál kérdésébe, de az elmúlás kérdésében nem jutottam megnyugtató következtetésre, amit természetesnek tekintek ma. Mármint azt, hogy akkor nem értettem. Ma sem értem egészen. Különben a másik énem résen tudott lenni befelé, a tanterem felé, és ha feleltetéssel törtek rám, általában meg tudtam felelni a követelményeknek. Később a kép­zeteket, emlékeket, álmokat, tapasztalatokat beépítettem egy olyan világba, amely számomra ma is létezik, s ez az én képi világom. Matematika nélkül. Mértanilag is definiálatlan alakú, de leginkább a tojás alakzatra hasonlít. Hm... későbbi tojáspiac... Ha manapság számon kérik, hogy az enyém valósá- girodalom-e vagy sem, nem tudok rá pontosan válaszolni. Ezt viszonylagosí- tani lehet. Az én egzakt matematikám rossz. Inkább a végtelenség felé vonzó­dom, amelynek a végén áll egy nagy Lezáró, de vele még nem találkoztam. 1094

Next

/
Thumbnails
Contents