Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával

kiskirályok voltak a boldog békeidőkben, mindent megtettek a hatalom kedvéért, igyekeztek a rájuk bízott tartományban szétrobbantani mindent, ami nem tetszett a nagy munkaadónak, most pediglen, hogy hoppon maradtak, most oly fennen hirdetik az egyébként nemes összefogást, mintha ők találták volna ki. Ezektől kapok mostanság további, ezúttal távirányított pofonokat. Tehát a szüntelen edződés lehetősége megvan. Főállás nélkül.

Az egyik éjszaka a Kossuth Rádióban tiszteletdíjasán beszéltem arról, hogy az otthon maradottak egy részének fennhangú érvelése, állásfoglalása az okvetlen maradás mellett számomra gyanús. Inkább mozgásképtelenséget, mintsem bátorságot jelent. Erről szóltam hosszan, s mert többen hallották, visszhangja kelt odaát. Sajnos torzul adták tovább, mintha én egyértelműen elmarasztalnám mindazokat, akik nem mentek el onnét. Erről szó sincs. Mert ha vannak is rossz pillanataim, ilyesmit aligha gondolhattam. Én csupán azokról beszéltem kissé kajánul, akik nem a legtisztességesebb módon, különféle kétes privilégiumokkal tettek szert az elmúlt évek során elmozdíthatatlan vagyonra, s most pánikszerűen igyekeznének sáncot építeni maguk köré az ottani magyarok tisztességes emberanyagából. Nekik természetesen nem felel meg, ha ez az anyag fogyatkozik. S ez is úgy van, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Más kategóriába tartoznak azok a jobb sorsra érdemes, egyszerű lelkek, akik - bízván a háborús szerencsében, mert a halál úgyis mindig másokkal történik — vállalják azt, hogy öljenek a nagyszerb eszméért. Megértem őket, de cselekedetüket nem vállalom. Ha csak egy ablakot lőttem volna be Vukováron vagy Eszéken, az is mértéken felül terhelné a lelkiismeretem. Egyáltalában nem tartom magam szentnek, de bizonyos dolgokat nem csinálok. És minden jóérzésű emberrel közösen kívánom, hogy ennek a valóságos rémálomnak legyen mielőbb vége.

Ami még ide kívánkozik az eljövetellel összefüggésben, az a differenciált bátorság roppant érdekes kérdése: valamilyen csoda folytán egyesek kapnak, mások pedig nem kapnak behívót. Furcsa, szövevényes ez a világ! Rapszodikusan működik a hadikomputer. Mit tehetünk róla? Annyit sejtettem, nem azért kapok felszólítást, hogy öltözzek jó meleg bakamundérba, mert jön az őszi hideg, s valaki nagyon aggódik érettem, nehogy megfázzak.- Tehát menekültél vagy inkább áttelepültél ide?- Is-is. Megpattantam mindenképp. Akár úgy, hogy valami elrepedt bennem. Nem feledkezhetek meg arról, hogy ahonnét jöttem, ott most háború van. Iszonyú feszültséget okozott bennem a bizonytalanság, a most-mi-lesz? Jön- nek-e értem? Kik keresnek az éjszakában, kik csöngetnek be hozzánk? Szirmai Károly vajdasági magyar író nyomasztó prózái váltak valósággá. Az ember bármikor és bárhonnét elvihető, s ha nem ellenkezik - de egyáltalában ellenkezhet-e? -, önmagát meghazudtoló célokra fordítható. Megtörtént, hogy többször is becsöngettek éjszaka, ami rendes körülmények közt nálunk természetes dolognak számított. Ebben a helyzetben viszont gyanússá vált. A kialakuló vajdasági szokás szerint négykézláb másztam át az asztalom alatt a hátsó kijárat felé, miközben feleségem begyakorlottan körülményeskedett az ajtónyitással, hadd nyerjek időt a furcsa manőverben. Ettől egy idő után kiborultam. Állítólag jobb félni, mint megijedni, csakhogy a félelem egy idő múlva elviselhetetlenné válik. Nem is annyira a harctól való félelem, hanem az attól a pillanattól való rettegés, amikor eljönnek értünk. Hiszen a többi

1085