Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Beke György: Nyelvi szabadságháború (esszé)

volt, noha ők a szülőföldjükért küzdöttek - tudott-e erről a törvényről és milyen tudattal kockáztatta az életét tovább a szlovák önállóságért a német fegyverekkel szemben?! Azzal a felismeréssel, hogy az 1944-es szlovák felkelés győzelme a felvidéki magyarok kitelepítését hozhatja közelebb?

Jött az 1945. április 5-i kassai Benes-program, illetve öt nappal később az elnöki rendelet: betiltottak minden magyar egyletet és szervezetet, a nemzetükhöz ragaszkodó magyarokat megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Egyszerre tették hontalanná a népet és a nyelvet. Egyetlen menekvés a renegálás volt, amit arcpirító eufemizmussal „reszlovákizálásnak” neveztek. (Miként Erdélyben ugyanakkor a román hitre, az ortodoxiára való áttérés jelenthetett szabadulást a földvári haláltáborból a székelyek számára.) Ha „re- szlovakizálás”, akkor hajdanán szlovákok voltak, és most visszatértek az anyanemzet kebelébe. Szlovákoknak pedig minek magyar iskola? A szülőföldön maradás és a kicsi vagyonka megmentése érdekében 326.697 felvidéki magyar vállalta a kényszerű renegálást. Itt még „egyszerűbb” volt a renegálás, mint Erdélyben, mert nem kívánta a vallás feladását, lévén a szlovákok is római katolikusok és evangélikusok. Ezért összehasolíthatatlanul több a felvidéki renegáltak száma az erdélyiekhez képest. Meg azért is, mert Szlovákiában állampolitika lett a reszlovakizálás, míg Erdélyben az egyik magyar- ellenes párt, a Nemzeti Parasztpárt „gárdistáinak” saját kezdeményezése, néhány hónapon át.

Ennek a felvidéki renegáltatásnak van egy mindenkor érvényes, keserű tanulsága: az önfeladás egyszerűen nem „kifizetődő”. Nem akarom sérteni a 326.697 kényszerű „hitehagyottat” - a felvidéki magyarság majdnem felét —, kisebbségi ember soha ne törjön pálcát másik kisebbségi fölött (magam is kisebbségi ember vagyok), de bizonyára megdöbbentek ezek a nemzetükből menekülők, mikor 1948. október 12-én az át nem tértek visszakapták csehszlovák állampolgárságukat, vagyis jogaikat, de ők nem. Hiszen „önkéntesen” vállalták szlovákságukat! Csak azért teszem szóvá a reszlovakizáltak akkori csalódását, mert egy olyan „magyar áfiumot” jelez, amely Trianon óta mindenütt fellelhető a Kárpát-medencében. Erdélyben a két háborű között a román nacionalizmus már kipróbálta az áttérítés magyartalanító módszerét; akkor tíz- meg tízezrek lettek kényszer-ortodoxokká, majd az 1940-es bécsi döntés, Eszak-Erdély hazatérése után szinte mind visszatértek eredeti hitükre, vagyis magyarságukhoz. Az újabb kísérlet 1944 őszén már csődöt mondott: a haláltábor foglyainak döntő többsége inkább a tífusz-halált választotta, mint az újabb áttérést. A szlovákiai magyarok jóval demokratikusabb viszonyok között éltek a Masaryk-Csehszlovákiában, nem voltak felvértezve a védekezésre. Ezért kell jobban figyelnünk egymás kisebbségi tapasztalataira a mi kényszerű anti-kis-antantságukban.

Vissza az oktatás síkjára. Az 1949/50-es tanévben hangozhatik fel újra magyar szó a felvidéki iskolákban: 154 magyar osztály nyílik, 5.100 tanulóval. Önálló magyar iskolák a következő tanévben alakulnak, szám szerint egyszerre 203. A változásnak külső okai vannak. Nem a szlovák nacionalizmus tett le asszimilációs terveiről - most láthatjuk, hogy ez milyen szívósan elpusztíthatatlan - hanem a „béketábor”, vagyis a szovjet birodalom nemzetközi érdekei, a hidegháború taktikája követelte meg a „táboron belüli” egységet, ezért Moszkva - amely 1944-ben megengedte a magyarság elleni fizikai-lelki had1067