Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Beke György: Nyelvi szabadságháború (esszé)
összmagyar lakosság százalékarányának csupán fele a magyar főiskolásoké. A behozhatatlan lemaradás érzékeltetésére elegendő megemlíteni, hogy Románia egyetemein 11.932 joghallgató tanul, közülük 98 — kilencvennyolc, vagyis 0.8 százalék! — magyar nemzetiségű. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, amely hivatalosan a hajdani magyar egyetem jogutódja, az 1989/90-es tanévben (a diktatúra idején) a magyar joghallgatók száma 7.43 százalék volt, az 1992/93-as tanévre már 3.53 százalékra esett vissza. A köz- gazdasági karon ugyanezt a zuhanást a 12.47, illetve 8.59 százalékok jelzik. Mit korlátozhat tovább az új oktatási törvény? Valójában a magyar oktatás teljes felszámolását vette célba. Nyílt megkülönböztetést téve magyarok és románok között, minden helységben — ha egyetlen román sem lakik ott — kötelezővé teszi román tannyelvű osztályok indítását. De az anyanyelvű oktatást a nemzeti kisebbségeknek minden esetben külön kérvényezniük kell. Szakképzés, minden szinten, csak románul folyhat. Egyetemi felvételi vizsgát csak románul lehet tenni. Nem ismeri el a vallásfelekezetek iskolaalapítási és fenntartási jogát, csak a teológiák és kántoriskolák esetében. Állami kezelésben hagyja, vagyis nem adja vissza jogos tulajdonosainak az 1948-ban elkobzott egyházi iskolák épületeit, kollégiumait, könyvtárait. Történelmet csak román nyelven szabad tanítani a magyar tannyelvű osztályokban is. Ez a tantárgy nem a romániai népek, hanem kizárólag a román nemzet története. Mivel nyilván a nacionalista történelemfelfogást érvényesíti, „hazafias nevelés” címén a kisebbségek és a szomszédos népek ellen folyó uszítás tantárgya. Ide jutottunk — a halál pitvarába? Ilyen szemérmetlen nyíltsággal asszimiláló törvényre még a Ceausescu-diktatúra sem vetemedett! Ez a teljes nemzeti letaglózás, ahová az új román oktatási törvény az erdélyi magyar közoktatást viszi, ez volt a kiindulási pont 1945 után a szlovákiai magyar iskolákban. Ott egy csapásra elérték — időlegesen - mindazt, amiért a román nacionalizmusnak oly keservesen kell ravaszkodnia. A második világháború utolsó csatái a Csallóközben és végig a felvidéki magyar „sávon” a honfoglalás óta ott élő magyarságon vettek méltatlan diadalt. Méltatlant és igazságtalant, mivel egy „baráti” nagyhatalom győzelmének árnyékában emelhettek fegyvert - amit addig e nagyhatalom ellen forgattak - a védtelen magyarságra. Egyszerre akartak elérni mindent: a magyarok beolvasztását vagy kiűzését, a magyar vagyonok elkobzását, a magyar nyelv legyilkolását. Mindezekhez először a magyar oktatást kellett elpusztítani. „Trianontól napjainkig, előbb a Csehszlovák Köztársaságban, most Szlovákiában az anyanyelvi oktatásért, az anyanyelvi kultúráért folytatott küzdelem állandó - mondotta Dobos László Ungváron - Ma is ez a legféltettebb tulajdonunk: az iskola, az írásbeliség, az anyanyelv. Az elmúlt évtizedekben ezt érte a legtöbb támadás.” Még tartott a második világháború, még fegyveresen harcoltak magyarok is Kelet-Szlovákiában, az első csehszlovák partizánbrigádban és másutt, mikor 1944 szeptember 6-án a Szlovák Nemzeti Tanács olyan törvényt hozott, hogy azontúl tilos a magyar szó az iskolákban és a templomokban. Vajon tudott-e ama 800 magyar partizán - a viszonyítás kedvéért: a csehek száma 200 1066
