Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Olasz Sándor: Zónaidő - Nagy Gáspár könyvéről

tartva - maga is részt vett a kortársi magyar költészet átalakulási folyamataiban. Ez még akkor is elmondható, ha az eddigiekből inkább a megőrző folyamatokhoz való kapcsolódása tűnt ki. 0 nem avantgarde a szó eredeti „előőrs” értelmében, a kultiváció finom munkáját végzi. Azt is elmondhatjuk - tartózkodva költészetének periodizációjától, iskolás áttekinthetőségétől —, hogy a nyolcvanas évek elejétől szemléleti és poétikai változások érlelődnek, s erre a váltásra éppen a sokak által homogénnak tartott Nagy László-líra is inspirálja. Amit A vers érvényessége. Széljegyzet Cogito úr testtartásához c. esszéjében Nagy László poétikájának módosulásáról, újfajta világképi elemeiről és nyelvhasználatáról ír, saját verseire is érvényes. Amikor Nagy László Zbigniew Herbertet fordít, már „a lecsupaszított nyelv” és a gondolatiság izgatja. „A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is. Herbertnél így van. Megjegyezzük, hogy némileg hasonló poétikai elvek szerint rendezte élet-halál színpadán a verset a cseh Vladimír Holan, a román Nichita Stanescu, és hasonló tömörséggel él a szerb Vasco Popa is. Nagy László Zbigniew Herbert Cogito-verseivel érezte leginkább újszerűnek a közelítést Uticához.” (Utica Cogito úr városának neve.)

A Nagy László-líra tónusát a pátosz, Nagy Gáspárét inkább az elégia és az irónia határozza meg. (Mind a patetikus, mind az ironikus autentikus magatartás lehet ugyanarra a valóságra. Az ironikus szemléletű alkotó nem lát a világban értéket, a patetikus az értékek világnélküliségét tapasztalja.) L’ ubomir Feldek szlovák költőt is azért kedveli, mert a történelemről ironikus, olykor grotesz elképzelései vannak. „Ez is új szín. A mi költészetünkben a történelemmel nem szoktunk ilyen groteszk módon bánni.” Nagy Gáspár élményversből kifejlődő ontológiai lírájában a játékkal, iróniával eltakart fájdalom a tragikumnak, az elégiának és a groteszknek olyan ötvözetét hozza létre, amely költészetét azokétól is megkülönbözteti, akik egyébként a legközelebb állnak hozzá.

A Nagy Gáspár költészetében központi jelentőségű (és oly sok galibát okozó) árulás-motívum egy 1992-ben, a Magyar Naplóban megjelent esszében is fólbukkan (Követelsz? És tartozol?): „Rotyog a kondérban az áruláslecsó...” Az írót egyre jobban idegesítik a harsány „csak az igazat” mondások és az ezeket cáfoló még torzabb licitek. „Ez most ilyen idő. Szó- és hasmenéses. Mi is akartuk. Veletek együtt. Aki túléli, az lesz itt megint gróf és elvtárs. [...] Követelsz, És tartozol? A síri csöndben kövek zuhognak. Távol? Közel? Belül.” A Zónaidőben reményekről és csalódásokról, a lélek omlásairól tudósít a költészet, mint az emberi autonómia megőrzésének szinte egyetlen lehetősége. Ehhez a defenzív magatartáshoz hívja segítségül Nagy Gáspár közép-európai eszme- és pályatársait. Illyés gyula írta az Elpuskázott tartományban, hogy nemzedéke a kudarc élményével vonul be a színről. Mai eseményeket figyelve sok más nemzedék elmondhatja ezt, ám a szellemi és erkölcsi erőfeszítések igazát ez aligha befolyásolhatja.

Széphalom Könyvműhely, 1995.

1056