Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Marie D'Agoult: Gyermeknapló

bájos és finom, bőre áttetsző. Soha meg nem nyírt haja aranyszőke, selymes és lágy, mint az angyalhaj.

Amikor megérkezett hozzám, még nem heverte ki egészen a szamárköhögését, időnként felszökik a láza. Szokása semmiért sírva fakadni, parancsolgat a dadusnak, vég nélkül szeszélyeskedik. Amíg a dadus velünk van, mindezzel nem foglalkozom, hiábavaló fáradság volna.

Elutazunk Pisába. A dadus velünk tart egészen Prato kapujáig. Amikor elbúcsúzik tőlünk, Blandine nyomban sírva fakad. Apja s közém puha párnákra fektetem, és egyetlen szót sem szólok. Egy óráig „nyugodtan” sírdogál, aztán elszunnyad. Akkor ébred fel, amikor megérkezünk a fogadóba. Megéhezett, bőségesen eszik. A kandallót díszítő alabástrom madarakkal szórakoztatom. Elalszik. Másnap ébredés után megint sírva fakad. Ezúttal is néma maradok. A nap hátralevő részében és a következő napokban rendkívül komoly, csak igennel és nemmel válaszol, de úgy látszik, egyre javul a közérzete, és azt is kezdi belátni, hogy nincs értelme dacolnia velem.

Pisában lemegy a láza, kevésbé köhög, hízik is keveset. Az étrend bevált. Megint sírással próbál hatni Anette-re1, ahogy korábban a dadusra. Mikor látja, hogy elmarad a kívánt hatás, abbahagyja.

Azt hiszem, kiváló a megfigyelőkészsége, és igen értelmes. Soha nem hittem volna, hogy lehetséges ilyen gyorsan és tökéletesen átváltozni engedetlenségből engedelmességbe, szeszélyeskedésből rendszeretetbe, erőszakoskodásból szelídségbe.

Róma, február

Blandine-t határozottan vonzzák a képek. Minden játékszerénél jobban kedveli őket, soha nem un rájuk. Elvisszük templomokat és szobrokat látogatni. Szilárd meggyőződésem, hogy gyermekeinkben nem kezdhetjük elég korán a szépérzék fejlesztését.

Igen szembetűnőnek látom az okosságát és az önszeretetét. Remek mozgatórugói a nevelésnek.

[Február] 18.

Blandine ma este lefekvés után inni kért. Utasításomra (mert biztos voltam benne, hogy csak képzelgésről, nem pedig valódi szomjúságról van szó) Annette nem adott neki. Erre dühösen bőgni kezdett. Bementem a szobájába, és roppant hidegvérben, minden vitát mellőzve közöltem vele, hogy csöndben kell maradnia, mert zavarja apját a munkában. Azonnal elhallgatott. Magára hagytam, és szóltam Annette-nek, hogy jöjjön ki tőle ő is. Kacagtató monológ következett. Egy cseppet sem sírt már, viszont parancsoló hangsúllyal szólon- gatta Annette-et, „utasította”, hogy adjon neki inni, és a parancsot mindenféle szidalommal és fenyegetéssel támasztotta alá. Ez jó negyedóráig tartott, akkor újra bementem hozzá. Az ágya mellett állva találtam rá, roppantul izgatott volt. Lefektettem, jó éjszakát kívántam neki - és berekesztettem a dolgot.

(Bontakozó hajlama a parancsolgatásra. Uralkodási ösztön. Alsóbbrendű- nek tekinti a személyzetet. Pontosan érzékeli döntéseim megmásíthatatlan- ságát, és azt hiszem, igazságos voltát is.)

1017