Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

dúlt családjával a városba. Ica rendszerető anyaként fiait tartotta kordában, ő pedig figyelte, hallgatta a „tömeget”. Általában nem értesült nagy dolgokról, viszont a kicsi eseteket sem becsülte le. Hatéves forma kislány kérdezte anyjától: Én mennyi idős voltam, amikor születtem? Jánosnak köszönt holmi öre- gecske, véznácska présesnő, mire Ica súgva: Ki ez a törtszárnyú liba? Otthon is értette a tréfát. Imigyen hívta tévé elé a rakoncátlankodó Zsoltot: Gyere, fiam, jó a film. Börtönben ülnek a bácsik. János lakásuk közelében, a Titulescu utcán „belebotlott” a kiszabadult Mátis Bélába. Krákogott, rángatta a fejét jobbra-balra, kattogtatta az ádámcsutkáját, de azért töredékes mondataiból ki lehetett hámozni, hogy és mint volt „odabent”. Az most már biztos volt, hogy a Tolnai világlapja címoldalán közölt Horthy Miklós-mellkép miatt fogták le. A fotó a hetvenötéves Kormányzót ábrázolta. Jó, lefogták. Személygépkocsiba (talán Pobedába) vágták, sötét szemüveget vétettek fel vele és megindultak. Órákig mentek különböző sima meg gödrös, kátyus aszfaltos-, köves- és fóld- utakon, úgyannyira, hogy bátran hihette: Szamosújvárig, Nagyenyedig, esetleg Bukarestig meg sem pihennek. Különböző hősi „pózokba” élte bele magát. Szamosújváron Rózsa Sándor lesz az „elődje”, Nagyenyeden (talán) Márton Áron, Bukarestben Balogh Edgár, Méliusz József, Kurkó Gyárfás. „A Mátis- név újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez.” Petőfi Sándor után, kötetlenül. Csak a családjának ne essen semmi bántódása! Megkísérelte azt hinni, hogy máris feltámadt a „vörös segély”. Szükebb hazájában, a Szilágyságban egymást verik le a gazdák („Nemzeti hovatartozásuk nélkül!”) azért, hogy rogyá- sig rakott szekereikkel meginduljanak a Zazar parti város, az ősi Nagybánya Hatvan nevezetű fertálya irányába. „Mindjárt ott vannak, csak még nem látszanak a kanyartól.” A szekus-járgány hirtelen lefékezett, mire valami villany- meghajtású, kerekes kapu „lendült” mozgásba. Béla rövidesen gyufásdoboznyi betoncellában kötött ki. A sötét szemüveget ott leakaszthatta a füléről, orráról és nyújtogathatta a csápjait, mint a csapdába ejtett, rovargyűjteménybe szánt cserebogár. Fogalma sem lehetett arról, hol van. Másnap Pap János-Pap Ja- nika-Pop Jonika százados, táskás szemű „bogarász” vette kezelésbe. Természetesen: együttérzett vele, cigarettákkal; Snagovokkal, Marasestikkel, Car- patiokkal, Bucegiekkel kínálta. Mit szóljunk? „Preparálta.” Mátis Béla a levágott lábú tonet székről kiabált, „tikácsolt” felfelé; bizonygatta az ártatlanságát, az élni akarását: röpködni óhajt, szabadon csapongani, ahogy a természet azt előírta. Pop Jonika, a gangos kakas, toronymagas, fekete „szemétdombján” nyugalmasan kapirgált. Beszélj, bolond, úgysem tudod, meddig élsz, futott át időnként a „taraján”, amitől az ki-kigyúlt, és muszáj volt „kukorékolnia”. Kiabált rám, de nem vert meg soha, tájékoztatta Béla Jánost. A nagyobb bajok abból adódtak, hogy állandóan elsózott káposztafőzelékkel etettek, vizet meg alig adtak. Az árnyékszékre is csak sötét szemüveggel mehettem. Mátison látszott: nem akar vagy fél különösebben panaszkodni. Napközben soha nem dőlhetett le; előírásszerűén: kétkezére támaszkodva kellett ülnie priccsén. Reggel hattól este tízig. Nem írhatott, nem olvashatott. A cella hátsó falától néhány méterre olykor vonat pöfögött tova. Öt hónap telt el addig, amíg fel mert kapaszkodni a mennyezet alatt derengő, keskeny ablakhoz, hogy kinézzen. Akkor látta, Nagybányán raboskodik, a Szürke Házban. Attól kezdve könnyebben viselte a rabságot. „A rabláncot.” „Törjetek szét minden láncot, / Majd lesz elég vasatok!” (Petőfi Sándor: Vasúton). Jánost ette a méreg: Hor992