Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

PUSZTAI JÁNOS

Önéletrajz

21.

János kezében volt tehát első könyve, az Ösvény a világba. A román titkos- rendőrség ellene indított és folytatott hajszája következtében nyilvánosan nem örvendezhetett ugyan zavartalanul, mivel fennállt a veszély: szekus sugallatra a párthatóságok letilthatják, bezúzathatják, akár Páskándi Géza Piros madarát ezerkilencszázötvenhét elején, magában mégis repesett. Legalább annyit. A Szürke Házban nyomozó tisztje, a táskás szemű, mindig frissen borotvált Pap Janika kapitány továbbra is töretlen kedvvel hallgatta ki, bizonyos jelek viszont arra utaltak, hogy nyakán a hurok nem szorul tovább. Elmaradtak a bongyor ezredes nyers betörései, megfélemlítő ordítozásai, Gúzs Imrét szembesítették vele és visszavonatták nyilatkozatait, azután meg tudomására hozták, hogy ne aggódjék, hiszen nem, mint vádlott, hanem csupán tanúként szerepel a Mátis-ügyben. A Mátis-ügyben!’ rebbent meg méltatlankodva levágott lábú tonet székén, térdével az állát böködve, ez rémesen hangzik. Miket követett el, amikről én nem tudok, ez a jámbor Béla? Tud maga mindenről, ne adja a naivat, az ártatlant, a makulátlant. Különben, a tagadásból doktorálhatna. Elárulok valamit, de hanyatt ne essen. A napokban felkerestük másik „legjobb” barátját, Nagy Kálmánt. Szétnéztünk a szobájában, diskurál- tunk. Rendes fiú. Ä rendszerrel elégedett, szereti a románokat, Erdély Magyarországhoz kerülése pedig szerinte is ostoba ábránd. Sosem feszegeti. Világos, szólt János, nem kenyere a politika. Esztendők óta a Kalevalával viaskodik. A Kalevalával kél és fekszik. ,A nyű essen beléd!” Idegesítette a gondolat, hogy Nagy Kálmánt meghurcolhatják. Mihelyt tehette, elóvakodott a lakására. Kálmán belefeketedett a félelembe, de farolgatott; ah, gyerekjáték, ah, túlbuzgóság, ah, „a jó öreg Vejnemöjnen”, ah, rokonság, Sziszt (Szilágyi Domokost) azonban kímélni kell, nehogy a vad valóság költészete színes léggömbjeit a sáros földre kényszerítse. „Azért mondókáját ennyire nem cifrázta.” János éjszaka egy ökörszem nagyságú tengelicével álmodott. Holmi közelebbről nem ismert, jött-ment alaké volt. Hántott fűzhusáng végére kötözve tartotta, és vitte mindenüvé. János tikkadozott a csodálkozástól: a csöpp szárnyas, isten gyönyörű, mozgékony, trillázó teremtménye milyen türelemmel viseli a rabságot, bár alkalomadtán el is repülhetne. Cérnavékony villanybiz- tosíték-rézdrót volt hanyagul a lábára tekerve, az rögzítette a botra. Aki közelített hozzá, annak kézfejére hatalmasat vágott csőrével. Hovatovább csupa ragtapaszos „érdeklődő” forgolódott, nyüzsgött körülötte. Veszélyességben jócskán túltett a dögkeselyűkön, ami abból is kitűnt, hogy János két házkutatási tanúja, Szakácsnő és Velker képtelenek voltak a szájukból megitatni.

984