Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
elsüppednaga az északkeleti viharzengés, a tetőn az esőpacskolás, az ereszcsöpögés, a lyukas csatornából bömbölő áradat, és elsüpped mind az eddigelé ismert fény, s az, ami helyében feldereng nem hasonlít sem a nap vakjózan vetítővásznához, sem holdsütötte szobák kúszó tükörkígyóihoz, sem a gyertyalángpislogáskor szívünk sötétjéből röppenő rejtett szikrákra, de még az álom oldatlan színeinek érdes hasítására sem és most — nappalok és éjszakák idejének semmibe tűnte - emlékezetem villanása, villanás aranyhídja - fénytváltó szoba, a lehúzott zsalugáter zsindelyrésén besikló sugárhíd, az a zengő ív, a villanást a hangok csendnyalábjába emelő híd, ott halad világról világra, ezen a sejtelemnél finomabb szálon, ezen a gondolaterős szálon megállás nélkül,szélborzolta selyemszoknyáját jobb kézzel a feltajtékzó hab elől, sárfolt se essék szegélyén, kissé emelve, így közeledik a kiégett formáktól távolító, a felém közelítő hídon, karom emelném, kínálnám, fogja meg kezem, sietve jöjjön, öleljem nyakát, pihenjek gyepölében, ám hogyan érhetném fel az emelkedő ívet, a távolító, a közelítő hídbolt megnyúló kezem magába vonja, a híd, felette nevének angyala úszott, felismertem, úgy ahogy valaha - hol, mikor? ott, az igaziban, bár gyakran úgy tetszett, rég elfoszlott az, most, éppen most ideért, vissza a múlhatatlanba, onnan, ahol a nagy időben a felejtés Véga-kék lantján szüntelenül is csengett, szüntelenül és mindég először, visszatért onnan a karácsonyfa alól, ahol akkor azon töprengtem, miként is nevezzem el a fa alatt született új játékbabám, és ő így segített: valahány név, annyi angyal, valahány újszülött, mindet nevének angyala vezeti egy hídon át amonnan a határtalan országból, ahol várakoztak, ahonnan küldték őket ide, és majd innen is túl, a hídon át, nem egyéb az, mint az angyal hajszála, nem egyéb, mint hajszálainak fonata, nem egyéb, mint az angyal éneklő neve------erős az a híd n evének angyalával együtt - de ki különböztette volna meg őket egymástól - haladt a feszülő pamutgombolyag bomló fonalán, pihenés nélkül a meg nem szűnő lélegzet, a közelítő, a távolító hídon, s annak korlátján egy kislány könyökölt és faggatta: mondd hát, igazán mondjad már, mi a neved? - és ő, aki mozdulatlanul vonult a lélegzet elhaló hídján, távolodva és közeledve, a gyerekkérdésre visszhanggal visszhangot könyörgött: mondd hát, mondd hát, mi az igazi nevem? az út elfogyott, a felejtés elfogyott, az emlékezet fala emelkedett, és tövében hördült a feneketlen, a világtalan mélység és nem különbözött az a mérhetetlen, a mértéket szabó magastól, a mindenekben felvillanó hangtól hang és fény és szó - tiszta, súlytalan az emlékezet a teljes tündöklő tükörfal és tövében
