Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

csúztattam, a végét nem tudtam elmondani, mert elfogott a zokogás. Később Fehér Zsuzsa cinikusan mondta, nem is Medgyessyt siratta, hanem a magyar népet. Vilt Tibort, Schaár Erzsit ismertem és szerettem műveiket. Jaj, a festők közül Szalay Lajos és Szabó Vladimir már főiskolás koromban ideálom volt. Vladimir nemrégen halt meg. írtam róla egy könyvet, de felesége elgáncsolta. Vladimir istenáldotta nagy művész volt, nyugodjék békében. Szalay Lajosnál nemrégen voltam Miskolcon. Nagyon becsültük egymást fiatal korunk óta. Egy szellemes mondását hallottam, mondjátok meg XY-nak, hogy azért mert nem tud rajzolni, ne higgye, hogy nagy művész. Igazi Szalay-mondás, büszke is erre.

Kolozsvár nagy élménye volt Nagy Albert, Incze János és Nagy Imre. Berci (Nagy Albert) egészen sajátos alkat volt, képein újjáteremtette az ábrázolt dolgokat, szinte azt mondhatnám, hogy még a vakolatnak is lelke volt! Incze János a kisváros (Dés) festő-költője, Mohi Sándor hatalmas formai építkezései messze kimagaslanak a provinciális piktúrából. Nagy Imre Zsögöd szülötte és festője, benne élő embere. Azt ette amit ott termeltek, halait fogta, szőttesét viselte, málnaszörpjét itta, hegyeit járta és távcsővel figyelte a kint élők életét. Volt ott még néhány nagyon jó festő is, dehát ezek a világ minden táján vannak.

Képtelen lennék beszámolni a külföld festőiről, kezdve az assisi freskókon Picassóig. Vagy kezdve Chatres szobraitól Maillolig, Boudelleig, Despiauxig. Nem is beszélve a korábbi görög időkről, vagy éppenséggel a barlangi művészetről. Könyvet is írtam a művészet kezdeteiről (a jégkori művészetről), mert érdekelt, hogyan is indultunk útnak. De ugyanígy érdekelt Botticelli is, fiatalkorom feledhetetlen ideálja, és „házasságközvetítőm”. Vagy Michelangelo, Leonardo, Raffaelo (kis könyvet írtam róluk), vagy Borsos Miklós, a barát, Barcsay, Medgyessy, a többiek. De talán már elég volt a még el sem kezdett felsorolásból, amely felölelné úgyszólván az egész művészettörténetet. De ide tartoznék Kelet művészete és az úgynevezett természeti népek művészetei is. Mind ez a miénk is, hiszen nem idegen tőlünk, pontosabban: rokon velünk. „Nil humai a me alienum puto”, semmi sem idegen tőlem ami emberi — fordíthatnám szabadon. Igen, megtörtént bennünk az élet s ezért hálát adok „ismeretlen Úrnak”, akinek vendégei voltunk. Búcsúzom Kosztolányi szavaival; a Hajnali részegségből:

„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

AMI KIMARADT AZ ÉLETRAJZBÓL

A legjobb lenne, ha a következő jegyzethalmazt az olvasó úgy tekintené, mint a mélylélektan „szabad képzetkapcsolási” eljárásának eredményét. Az ember mind csak mondja-mondja, ahogy eszébe jut. A különbség csupán annyi, hogy a lélektani kísérletekben ez a váratlanul felbukkanó emléktömeg elvezet va90