Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Czigány István: A huszárság - a "magyar fegyvernem"

mazkodott könnyűfegyverzetű ellenfeléhez, negatív kicsengése miatt, a huszár megnevezés csak több mint két évszázad elteltével gyökeresedett meg hazánkban. Hiába vált a lovasság zöme mind taktikájában, mind fegyverzetében egyre hasonlóbbá a huszárokhoz, e megnevezést kerülendő, a zsoldért szolgálókat „jargalóknak”, „lovagoknak”, később „száguldóknak”, majd egyszerűen „lovasoknak” nevezték.

A VÉGVÁRAK HUSZÁRAI

A könnyűlovasságot a török hódítók elleni küzdelem állította újra előtérbe. Csak hasonló gyorsaságú és taktikájú egységek tudtak eredményesen harcolni a zömében könnyű és félnehéz lovascsapatokból álló oszmán hadigépezet ellen. Az ehhez való alkalmazkodás a magyar katonáknál szinte zökkenőmentesen ment, hiszen az országban a honfoglalás óta tovább éltek a keleties, „nomád” harcmód hagyományai. Magyarország a két nagyhatalom: a Habsburg és az Oszmán Birodalom végvidéke, ahol nap-nap után, még az ún. „béke” idején is általánosak voltak a fegyveres összetűzések. Egyetlen hatásos ellenszernek a gyorsan mozgó könnyűcsapatok túlsúlyával rendelkező határvédő katonaság bizonyult. így a XVII. század elején a végvári katonaság közel háromnegyedét a könnyűcsapatok alkották, egyharmadukat pedig huszárként tartotta nyilván az Udvari Haditanács. E sajátos helyzet az országot félkaréjban, az Adriától, Szatmár váráig átívelő (átölelő) végvárrendszerre is rányomta bélyegét. Akiépülő katonai infrastruktúra idomult e határőrizet követelményeihez. A védelem fő terheit viselő, közel kilencven erősség jelentős hányadát, ún. huszárvárakkal erősítették meg. Tágabb környékük oltalmát a könnyűlovasok által vigyázott „tarisznyavárak”, „vigyázóházak”, „palánkok”, s figyelőpontok, „górék”, „csardakok” rendszere övezte. Közöttük állandó cirkálással a huszárok tartották fenn a kapcsolatot.

A magyar lovas, aki magát csak legutolsóként nevezte magát huszárnak Európában, fegyverzetében és harcmódjában is igen hamar alkalmazkodott ellenfeléhez. Küllemében s harci eszközeiben inkább a török harcosokhoz hasonlított, mintsem keresztény fegyvertársaihoz. Ruházatuknak erős keleties jellegét tovább növelte a szpáhikéhoz hasonló sisak és könnyű páncélzat viselése. Fő fegyverük kezdetben az íj, a kopja, és a törökös jellegű görbe szablya. Közelharcra a buzogányt, fokost, olykor a hegyes tőrt is használták. Védőfegyverük előbb a tárcsapajzs, vagy a szögletes, ún. huszárpajzs. Később, a XVII. század első felétől, ruházatuk és fegyverzetük jelentősen átalakult. Fokozatosan eltűnnek a különböző sisakok, páncélingek, s legutóbb a karvas. Felső ruházatukban ekkor alakult ki az évszázadokra meghatározó „huszár divat”, mely rövid, egyre dúsabban zsinórozott dolmányból és szűk nadrágból állt.

Az Európa nyugati felén lezajló ún. „hadügyi forradalom” hatásaként, már a XVI. század utolsó évtizedében rohamos gyorsasággal terjedtek el a tűzfegyverek. így a XVII. század végére a huszárok fegyverzete már nem a kopja, hanem a kard, a karabély, a flinta és a pisztoly.

Tömegesebb alkalmazásukat először 1546-1547 között, a schmalkaldeni háborúban tapasztalhatták meg a napnyugati hadvezérek. Később a török elleni hadjáratokban, s a több évtizedig tartó határháborúban tapasztalhatták meg a könnyűlovasok, vagyis a huszárok harci erényeit. Még korának hírneves hadvezére és hadtudósa, a magyarokkal nem igen rokonszenvező Giorgo Basta is elismeréssel írt róluk.

Taktikájuk elsősorban a törökellenes határvédelem kisháborújához igazodott, de sok tekintetben hasonlított a régi honfoglaló magyarok rettegett harcmódjához. A jellegzetes huszár taktika az aprólékharc, a portya, a „csiripelés”, a lesvetés, a rajtaütés elemeiből kristályosodott ki. Bár a végvári vitézek csak „mezei munkaként” emlegették e hadako879