Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Vékony Gábor: 1910-ben született - Beszélgetés László Gyulával
’53-ban talán összejöttetek Tersánszkyval, Berda Józseffel, Juhász Ferenccel valahol egy kiskocsmában, és ezek voltak azok a beszélgetések, ahol te rajzoltál. Igen. Ez ortodox kocsma volt, mert a Rák ősi-időkben csak ott mértek jó bort, másutt mindenütt falmellékit mértek. Odajártunk el, csütörtökönként összejöttünk, éjfélig, éjfél utánig elbeszélgettek, én rajzoltam. Néha én is szóltam egy-két szót, de keveset. Ott szövődött, ott erősödtek meg a baráti kapcsolataim Tamási Áronnal, Juhász Ferivel, Tersánszkyval, Berdával, hm kik voltak még ott? Jóformán a XX. századi élő magyar panteon járt oda. És én boldog voltam, hogy köztük lehettem, és én úgy érzem, hogy életem legnagyobb kitüntetését tőlük kaptam, hogy maguk közé fogadtak, majdnem hadd mondjam úgy, hogy egyenrangúként, és ennél többet én nem kaphattam volna senkitől! De mást is rajzoltál, hiszen amikor annak idején Heisenberget, a világhírű fizikust díszdoktorrá avatták a budapesti egyetemen, akkor te éppen úgy szereztél tőle kéziratot ugye, vagy legalábbis aláírást, hogy őt is lerajzoltad. Nem? Nem, nem! Úgy volt, hogy ott ült előttem tíz méterre a pódiumon Heisenberg. Aki 23 éves korában Nobel-díjat kapott. Szóval ő tényleg lángelme volt. És hát lerajzoltam, és aztán utána odamentem, hogy írja már alá ... azt mondja, olyan jó régész, mint amilyen jó rajzoló? Haha. Ezt én nem ítélhetem meg! Na mindegy. Aláírta, s aztán elküldtem neki egy könyvemet, hogy hát lássa hogy milyen régész vagyok. Erre ő is küldött egy könyvet, hogy én is lássam, hogy ő milyen fizikus. Nagyon meleg ajánlással, és írt egy levelet, amely egy nagy kincs számomra, mert ő valóban az egyik legnagyobb XX. századi elme volt akit ismerhettem. Gyula bátyám, ha már kéziratokról esett szó, abból a nagy kéziratgyűjteményből mire vagy a legbüszkébb? Hát ilyet ne kérdezzél! Hát én megmondom, hogy mire. Például az utolsó időkben szereztem az egykor fölöttem uralkodó fejedelmektől, erdélyi fejedelmektől kéziratokat. Apafiaktól, Rákóczi Györgytől két Rákóczi Ferenc-levelem van, és most ígértek egy Pázmány Péter-levelet! Hát arra leszek a legbüszkébb! De hát ez úgy jött, inkább a kortársakkal való levelezésem az, ami, ami tényleg érdekes. És olyan dolgokat adtak nekem, amit én kértem is tőlük, például amikor Weöres Sanyikét lerajzoltam: „Add nekem a rajzot!” Mondom jó, de majd adj egy verset! Melyik kell? Mi az, te tudod a verseidet fejből?! Minden versét fejből tudta! Mondom kell a fenének! Bocsánat, így mondtam. Hanem írj egyet! Jó! Félrevonult és írt egyet. Ez a László Gyulának című szonettje. Na, szóval hát megírta és ideadta a piszkozatátis. Engem a piszkozatok érdekelnek. Hogy hogy indul el egy-egy gondolat, egy eszme, egy árnyalat, egy-egy valami, amiből vers lesz. Tehát a vers magva hogy alakul ki. Van egy költő barátom, aki azt mondta, hogy amíg az utolsó két sort le nem írja, hozzá se kezd a vershez. Egyszer Áprily Lajosnak, aki atyai barátom volt, föltettem a kérdést, hogy „Te Lajos bácsi, én tudom, hogy nem illik ilyent kérdezni, de hogy írod te a verseidet?” Erre elmosolyodott, és azt mondja „Idehallgass. Neked elmondom. Én nagy erdőjáró vagyok, megyek az erdő ösvényein egy bizonyos ritmusban, és ebben a ritmusba belehull egy szó. Az aztán továbbkísér és jön mellé egy másik szó. És mire hazamegyek, kész a vers”. Hát ő például ezt mondta és biztos, hogy így is volt. Gyula bátyám, köszönöm a beszélgetést. 82
