Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Dragomán Pál: Feszt László grafikáiról
DRAGOMÁN PÁL Feszt László grafikáiról A jó művészetből, amely az ábrázolás ösanyagából származik, ha csak futólag, rövid ideig láttuk is, mindig marad bennünk egy kép, egy emlék, egy részlet. Valami jel marad eszméletünk mögött, valahol a tudatunk mélyén, amely mindig felbukkan, akár évek múlva is, ha a képre gondolunk. A jó művészet átadja a nézőnek a szerkezetet, azt a belsőséges bűvös titkot, amely tartja a kép egész bűvöletét. Az igazi művészeti alkotás az, amelynek nemcsak a hangulatát tudjuk elménkben bármikor visszaidézni, hanem örökre őrizzük szerkezetét, a kompozíció épületét, a foltok, vonalak ritmusát. Az, ami önkéntelenül is megmarad a néző emlékezetében, az a kitörölhetetlen rácso- dálkozás, éppoly titkos és mágikus folyamat, mint az alkotás maga, az a művészi munka bizonyítéka és hitelének záloga. Az itt most bemutatott művész ifjabb Feszt László grafikus. Különös megkülönböztető jelzőként született és minősítésnek is számított valamikor ez a kifejezés. Csak grafikus” — mondták, „rajzoló”, aki lapokba dolgozik, hiszen tudjuk, a fényképezés viszonylag új dolog, és az újságokat valóban rajzoló művészek illusztrálták. Persze ez akkor még nem számított művészetnek, a fa-, réz-, acélmetsző vagy a litográfus épp olyan iparos volt, mint a nyomdász. Milyen jó néha metszetekkel díszített könyveket kikölcsönözni régi könyvtárakból és gyönyörködni a pontosság és az esztétikum harmóniájában, amit a rézbe vagy acélba metszett illusztrációk jelentenek. Ma már ilyen könyvek ritkán készülnek. A grafika elvált eredeti funkciójától, önálló műfajjá, külön alkotóművészetté növekedett. Megőrizte fejlettségének ezen a fokán is a mívesség, a pontosság és az igényesség annyira ritka erényeit. Mi kell hát a jó képgrafikához? Képgrafika?! Már maga a megfogalmazás is képtelenségnek tűnne egy 200 évvel ezelőtti műgyűjtő számára. Hiszen a kép és a grafika valamikor teljesen különböző dolog volt, legfeljebb híres festők képeiről készült rézkarcokat vagy kőnyomatokat illett bekeretezve falra akasztani. De visszatérve a kissé retorikus kérdéshez, a válasz egyszerű, mint minden válasz, amit a művészettel kapcsolatban adhatunk. Egy dolog kell hozzá, a minőség. Az itt bemutatott művész egy különös, esztétikai értékekben gazdag világban nőtt fel. Akik Kolozsvár nevét leginkább csak botránykrónikákból ismerik, fura polgármesterének művészetromboló ambícióiról hallva nem tudják elképzelni, milyen magas színvonalú szellemi és művészeti élet volt és van még talán ma is abban a városban. Feszt László szülővárosában találkozott a művészettel és egyik legszerényebb tanítványa lett apjának, akiről köztudomású, hogy az ottani Képzőművészeti Egyetem tanáraként egész generációkat tanított meg a sokszorosító-grafika titkaira. A ma még élő, Kolozsváron végzett művészek mindannyian tőle tanulták meg az aquatinta, aqua- forte, colografia elkészítésének titkait. így nyilván fia is, akit ebben a lapszámban bemutatunk. Szerény és zárkózott, nehezen megmutatkozó ember Feszt Laci. Inkább művei beszélnek helyette. Ezek a furcsa, totemisztikus jelekhez hasonló, rendkívüli igényességgel megmunkált, mély metafizikai tartalmat hordozó grafikai lapok, majdnem ékszerekhez hasonlóan szépek, csillogóak és tiszták. Olyan magától értetődőnek tűnik ez, ha végignézünk munkáin, pedig nem az. Hiszen milyen gyakran látunk elmaszatolt, 845