Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Fűzfa Balázs: Közelében a télnek - A kommunikáció és az erotika szerepe Arany János néhány balladájában (tanulmány)
fokozódó feszültséget!) Ezt az első pillanatban kimódoltalak ható felütést azonnal sejtelmessé, a végzetet előrevetítsen borzongtatóvá teszi a második szakasz, melyben — szinte ironikus, de persze nem az - egy férfi „rózsát” kér, s a következő versszakban így szól: „Beteg vagyok érte, Szívdobogást érzek: Ha meghalok, egy virágnak A halottja lészek!” A jelentés-konkretizálás Kázmér részéről itt zárul, a lány metonimikus-metaforikus megnevezésével és önmaga komolyan nem vehető halálának említésével, amellyel szándékát óhajtja hitelesíteni, nyomatékosítani. Hogy biztos a dolgában, nem kétséges már most sem. A kommunikációba egy szinttel korábban — ez az igazán félelmetes cinizmus! - kapcsolódik be a királyné, a ballada negyedik szakaszában, fölvillantva a lehetséges legszélsőségesebb „megoldás-” és végzetvariációkat, az ötödik strófában aztán félreérthetetlenül jelezve: dekódolta a szöveget: halálpontos felelősorral válaszol Kázmér előbbi megszólalására (miután előbb még tettetöen értetlenkedett, sőt haragot és szégyent — s még gyászt is! - helyezett kilátásba „szemtelen” öccsével szemben — a negyedik szakasz három pontjai megint különös, most talán feszültségváltó hatással bírnak); némi félrebeszélés után, hangkeresés és időnyerés után: „Ha beteg vagy, hát fék ügy le Bársony pamlagomra. Elfogadja tehát a kommunikációs szintet, még a gondolatjel is erre utal, ugyanazzal a fogalomkörrel válaszol (betegség, ágy stb.), sőt felszólít. Ettől kezdve Kázmérnak már igazán nem lehet kétsége nénje segítő szándékát illetően. Az erotika tragikus feszültsége tovább fokozódik a lefekvésre és a pamlagra való utalással. Finoman reflektál e fogalmakra — s egyben megelőlegezi a későbbi tragédiát- a virágmetafora-oldó sorban a szüzek említése a kétszakasznyi elbeszélő részben (6-7.). A nyolcadik strófa kegyetlenül indítja végzete felé Klárát - tovább már nem fokozható rosszindulattal: „Megtalálod a térdeplőn, (ti. az olvasót) Ha nem a díványon.” A 9-10. szakasz egyidejűségében megtörténik mindaz, amiről tudjuk, hogy immár elkerülhetetlen, s a 11-12. strófa zárja a ballada e cselekményszálát. A királyasszony „nehéz várakozásba” menekült, Klára pedig sorsába - a halálba - beletörődve: „Vissza se megy többé Deli szüzek közzé:” Ha a tragédia fokozható lenne, akkor azt mondhatnánk: Zách Klára végső megaláztatását, emberi mivoltának semmibevételét éppen az jelzi, hogy az elveszejtésére törők- hiszen nyilvánvalóan jól tudják tettük következményeit - kizárják őt kommunikációs rendszerükből, kommunikációhiányos helyzetbe kényszerítik, miközben vígan lubickolnak a maguk teremtette jelrendszer intimszférájában. Annak kizárólagos értelmezési privilégiumát nemcsak fönntartják maguknak, hanem azt a szükséges pillanatban- miután már mint eszközre nincs szükség rá, vagy mielőtt éppenséggel másvalaki is le tudná fordítani képes beszédüket, jeleiket - megszüntetik; de bármikor tudnak ilyet újrateremteni. Ezért a közeg maga hordozza belső lényegében a tragikum lehetőségét, 839
