Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Elek Tibor: Magatartás és forma (Markó Béla: Kannibál idő)

mű eszközöket” — Hát lássuk, mit váltasz valóra), a jel (a látvány) és a jelentés szétválása, magukra maradása, a jelképek, a szimbólumok kiüresedése, s mindezzel összefüggésben az egyetlen forma hiánya („S ahogy haladsz mind fennebb, mind éretlenebb / szimbólumok. Végül már nincsenek. Elfogynak jelzéseid, / kifullad az értelmezhető világ. Később majd / visszanézel, elkékült formák közt keresed magad.” — A piros kirándulás-, „megtagadtak már a formák s / eltitkolnak téged most a töredezett ütemek” - Barátaim balladája). A megnevező, állító, eligazító költői magatartás helyett ezekben a versekben az inkább csak körülíró, kételyeket ébresztő, kérdéseket megfogalmazó attitűd válik uralkodóvá, ami vele adekvát versbeszédet és versstruktúrát teremt. A félhosszú szabadversek a természetes beszéd egyenletes ritmusát követve sorakoztatják egymás után és egymás mellé a hétköznapi tárgyi világ elemeit, az analitikus elme gondolatait, a szürrealista fantázia, az asszociatív logika képeit. A hűvös objektivitás légkörét azonban érzelmileg, indulatilag telített szavak, tagmondatok, ismétlések, felsorolások törik át gyakran új és új lendületet adva a már-már egyhangúvá váló dikciónak. A természeti, tárgyi világ részleteinek, a hétköznapi valóság töredékeinek, az álom és a képzelet alakzatainak sodró kavalkádját gyakorta csupán a mellérendeléses mondatszerkezet tagolja a versszöveget alkotó egyetlen mondaton belül. A mellérendelő összetett mondat számtalan tagmondata nyelvileg is érzékelteti a részletek önértékét és egyenrangúságát, a dolgok és a jelentések egymás- mellettiségét, miközben a teljesség, az egész iránti vágyat is fenntartja. De nem könnyíti meg a szöveg befogadását, értelmezését, ellenkezőleg, nyitva hagyja azt a különféle megközelítések számára. Markó ezekben a versekben már lemond a metaforák, szimbólumok jelentéssugárzó eszközéről is, intellektuális tárgyi as ságira törekszik inkább, s ahogy egyik ifjabb költötársáról, Visky Andrásról írja később: „Az utalásos jelentés helyett, a valóságos jelentést kutatja”. A gyakorta visszatérő, ismétlődő tárgyi elemek sem jelképértékű motívumok, a látvány értelmezését az olvasónak kell elvégeznie, ha az egyáltalán lehetséges. Áradó versszövegeit gyakorta tördeli négysoros strófába, de mintha ez is csak az olvasó félrevezetését szolgálná, mivel sem a gondolatot, sem a ritmust nem követi a strófatagolás. Ellenkezőleg, kizökkent és feszültséget kelt, miközben merész enjambementok biztosítják az áthidalást. Némi játékosság is tetten érhető ebben, mint ahogy a groteszk és az irónia is nagyobb szerepet kap e ciklusokban, mint a korábbiakban, fokozva a versek többértelműségét, többszólamú- ságát.

A tárgyilagosság és a tárgyiasság eszményéhez közelítve a lírai szubjektum most sem árul el többet önmagából, mint a Sárgaréz évszak szerep verseiben, s ha valamit mégis, akkor leginkább ugyanazt: az önmeghatározás kínjait. Az evidenciák eltűnése az én, különösen a költői én szerepét, lényegét is érinti („olyan vagyok mint a világ mondod és ez egy / végtelen hasonlat olyan vagyok mint a semmi / mondod és ez egy végtelen hasonlat ingázol / oda-vissza roncs vagyok mondja a dadogó aki / kínlódva formálja a szavakat olyan vagyok mint / egy szétroncsolt repülőgép és közben az egymáshoz / koccanó hideg vasakból épül az ismeretlen / szerkezet” - Hát lássuk, mit váltasz valóra). A bohóc, a kötéltáncos újbóli felbukkanásai az identitás-probléma továbbélését jelzik a motívumok szintjén, de a gyakori önmegszólítás, a többes szám első személyű megszólalás és a versalany hiánya nyelvileg is. Ahhoz, hogy az „én” önmagára találjon az idő folyamatában, át kell szűrnie személyisége belső világán a múlt emlékeit és a szennyezett jelen pillanatképeit, ezért válik egyik hangsúlyos kérdésévé Markó lírájának az álarcok mögötti tiszta arc megőrzésének, a tisztánmaradásnak esélye. Megőrizni magunkat a „talanítás” korában, amikor a „Nagyotmondások, besúgások, elfordulások / A kálcium, a foszfor, a nitrogén érthetetlen / átváltozása” a jellemző, amikor „Csömör ver ki a gyümölcsökön, az almán, / a körtén a barackon. Mi szennyet, piszkot, / nyálkás ürüléket magukba szívtak ezek a fák”. Markó versei a fentebb vázolt elvont létezésélmény, a metafizikus balsejtelmek, a szürrealista víziók valósághátteréről a legritkább esetben vallanak közvetlenül, de a szétesés, a pusztulás, az elem760