Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Vékony Gábor: 1910-ben született - Beszélgetés László Gyulával
hogy mire használhatták. így jöttem rá például arra a különös jelenségre, amit Rhé Gyula bácsi már fölismert előttem, csak nem tudott megmagyarázni, hogy vannak csonttubusok, üres hengerek, ami idők folyamán a sírban megteltek homokkal vagy földdel. Igen ám, de Rhé Gyula bácsi a földet kikotorta, és kiderült, hogy a csontcsőben egy varrótű volt. A közepe táján a csontcsőnek. A kopások azt mutatták, hogy a csontcsö nem volt bedugva. Hát hogyhogy? Lebegett az a varrótű, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Na itt jött aztán segítségemre, hogy megfigyeltem a kopásokat, hogy font a kopások a cső kétoldalán vannak, alul meg körös-körül. Tehát valami, ami alul meg volt bogozva, és fönt a szalag koptatta kétoldalt. Tehát szalagba szúrták be a tűt, a szalagot áthúzták ezen a csontcsövön, ráfüzték az övre, és elengedték. A csontcsö ráment..., eltakarta a tűt, nem lett bántódása. Ha ki akarták venni, fölhúzták a csoncstövet és kivették a tűt. Na, ez például a csont tűtartónak a meghatározása. Vagy például a nyereg. A nyeregről nem tudtunk semmit. Gallus Sándor barátom, - aki most Ausztráliában kiváló ősrégész - ásott ki egy honfoglalás kori sírt, és átadta nekem feldolgozásra. Abban voltak olyan veretek, amik közelében két kengyel volt, tehát feltehetőleg nyereg volt. Na most utánajártam mindenfelé, és voltak olyan sírok is, amiben a nyeregből megmaradtak kisebb farészek. (Azóta majdnem teljes nyergeket ástak ki a fiatalabb kollégák.) Na ebből sikerült elképzelnem a soltszentimrei csontdíszek alapján, hogy milyen volt a nyereg. Olyan volt, amit a tiszafüredi nyergesek még múlt században is ezerszámra gyártottak eladásra, és így aztán mi következett belőle. El kellett menjek egy nyergeshez. Az utolsó nyergeshez, Kuli Mihályhoz, aki elmagyarázta nekem a nyeregkészítés minden csínját-bínját, megmutatta az eszközeit, a sablonjait. Roppant bonyolult dolog volt egy nyeregnek az összeszerelése, szöget, vasat nem használtak, hanem áztatott szíjakat húztak át a lyukakon, és úgy erősítették a kápákat a nyeregdeszkához, és azt mondta nekem Kuli Mihály, hogyha ledobnák az emeletről ezt a nyerget, akárhol eltörhetne, de ott, ahol össze van szíjazva, ott nem. Tehát erősebb volt mint a vasszög, amelyik egy idő múlva kihúzódott volna. Nahát így rekonstruáltam a nyerget. Na most a nyeregnek a helyreállítása egy csomó minden, sírban megfigyelhető szokásra adott alkalmat. Majdnem elérzékenyedtem egyszer, amikor elővettem egy régi sírrajzot, amit az ásató úgy írt, hogy a fej mellett két kengyel. Mit keres a fej mellett két kengyel? Rájöttem, hogy az öreget, - mert öreg volt, akit eltemettek - úgy temették el, hogy a feje alá tették a nyerget, ahogy a pásztorok nyáron is alszanak kint a szabadban, és a nyereg mellett voltak, a nyeregről lógott a két kengyel, ami megmaradt, a fanyereg elkorhadt. Tehát az öreget úgy temették el, hogy a fejét szépen föl pöckölték. Na és aztán úgy temették el. Igazán, egy kicsit elérzékenyedtem. Na, hát aztán hadd mondjam el ezzel kapcsolatban, hogy az öreg Kuli Mihálytól fölírtam mindent, megvásároltam az egész műhelyét a Néprajzi Múzeum számára. A két kápa közti áthidaló bőrt is megnevezte, de volt ennek valami más neve is! Mondom neki, Mihály bátyám, ide hallgasson, ha én ezt, amit magától itt feljegyeztem, nyomtatásba kinyomtatom, akkor azt mondják majd, hogy Kuli Mihály még ezt sem tudta?! Gondoljon utána! Azt mondja, jól van, megígérem, a fiammal is majd majd kiderítjük, hogy mi volt a neve. Gondoltam, na most egy ösmagyar kifejezés bukkan föl a nyeregkészítésből! Másnap mentem, - megvan, tanár úr! - mondja büszkén. Hát mi volt? Gurtni! No, mondom, jól megjártam az ősmagyarokkal! De olyan jól meghúzta a szót: gúrtni. Na hát így volt. Szóval visszatérve a komoly kérdésedre, ezek az apróságok, amiket megfigyeltem a sírban, vittek közelebb engemet a mindennapi élethez. Például: férfiemberek is vannak itt ugye, hogy odakapnak a szablyához. Kirántják. De a sírban gyakran ellenkező oldalra tették a szabiyát. Jobb oldalra. A tegezt meg tudjuk, hogy itt hordták a jobb oldalukon. A sírban néha a bal oldalon 70
