Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Vékony Gábor: 1910-ben született - Beszélgetés László Gyulával
VÉKONY GÁBOR 1910-ben született BESZÉLGETÉS LÁSZLÓ GYULÁVAL* (Részletek) László Gyula 1910. március idusának előestéjén született, erdélyi magyarként, székelyként, egy régi, Árpád-kori székely vidéken, Kőhalmon, amely akkor már régi szász város volt. Századunk történelmi viharai kétszer is átsodorták fölötte az országhatárokat, kétszer is arra kényszerült, hogy szülőföldjéről hazájába térjen vissza. Festőnek készült, Rudnay és Csók keze alatt. Régésznemzedékeket nevelő professzorrá vált, akinek könyvei, népszerűsítő előadásai az egyik legjelesebb tudomány népszerűsítőnkké tették. Gyula bátyám, én téged a ’60-as évek elején ismertelek meg, mint a régészet professzorát. Valójában sokkal korábban, mert 1956-ban megvettem azt hiszem máig a legnagyobb hatású könyvedet, A honfoglaló magyar nép életét, amelyből persze én akkor, 12 éves gyerekként vajmi keveset értettem. A történelemben élő embert azonban, akire te mindig odafigyeltél a tárgyak mögött e könyv nyomán fedeztem fel magamnak. Hiszen a te nevedhez fűződik végül is a magyar régészetben az a váltás, amely a tárgyak aprólékos tipologizálása után megkereste a mögötte lévő embereket, a tárgyak mögött lévő embereket is. Ugye te már Kőhalmon is régészkedtél? Igen. Kőhalom egy nagyon szép régi városka, falucska, nagyközség, járási székhely. Fölötte sziklákon emelkedik a vár, a kőhalmi vár. IV. Béla korában épült, aztán később átvették a szászok és továbbépítették, de mi, magyar gyerekek hallatlanul büszkék voltunk arra, hogy benne vagyunk a Himnuszban. Ugye „Vár állott, most kőhalom.” Hát mi arra magyaráztuk, hogy rólunk szól, Kőhalomról. No. Hát ott a várban kerestünk Kodácsi Zolival, a barátommal régi cserepeket, találtunk is nagyon szépeket. És később aztán, Kolozsvárott már az egyetemen, hallottam a geológus professzortól „Te kőhalmi vagy? Tudod, hogy Kőhalom miről híres?” Mondom, „Hát a várról.” „Nem! Ott van Közép-Európa leghíresebb viperafészke!” Egyetlen eggyel se találkoztunk. Pedig hát ott voltunk a sziklák között, ott mászkáltunk, ott olvastuk el a régi raboknak a felírását, kopogtattuk a falakat, hogy hol van kincs befalazva. És hát ott nőttünk fel, és ott verekedtünk a szászokkal. A szászok voltak a törökök. Mi voltunk a magyarok. Tele volt a zsebünk kővel. Aztán megláttuk egymást, hú..., rögtön zúgtak a közáporok egyik-másikra. Be is törték a fejemet. Persze nem törték be, csak megsebeztek egy kicsit. Én is eltörtem kettőnek a bokáját. Dehogy törtem el, csak megsebeztem. Szóval itt Kőhalomban voltam először régész, és az itt akkor összegyűjtött szép, díszes cserepeket, az egyik nevezetes újkőkori erdélyi műveltségnek az emlékeit később a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam, nagy becsben tartják mind a mai napig. Hát így, így kezdődött a régészpályám. Szóval a sorsnak egészen különleges szerencséje, hogy édesapánk, miután kiutasítottak minket Kolozsvárról, Budapesten, a Néprajzi Múzeumban mint könyvtáros szolgálhatott. És hozta nekem haza, kérésemre, a Hunfalvi Vámbéry-vitát. Szinte izgatottan vettem részt benne, és persze a törökök mellett voltam, a vitéz törökök mellett, nem a finnugorok mellett. * A beszélgetés a Magyar Televízió 1993. évi adásának szerkesztett változata. 68
