Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.

megírtam bárgyú kis tárcanovellának angolul és Tábori Pali el is helyezte valami obskúrus amerikai magazinban: hatvan dollár ütötte a markomat érte.)-*■

Belerázódtam a rádiós rutinba, hetente egyszer az éjszakai műszakba és minden egyébbe — majd még rákerítem a szót. Otthonról rendszeresen ka- pogattam Édesanyám leveleit: a három házkutatásról, a barátok elmaradásáról; hogyan mazsolázta ki-és vitte el könyvtáram javát egyik könyvekkel házaló irodalmár barátunk azzal, hogy majd eladja s azóta is váija, de nem jön; Édesapámról, hogy mint van egyre rosszabbul „egyformán”. De nem lett volna életének értelme, ha nem vállalkozik a lehetetlenre, hogy a fián onnan is segítsen; s hamarosan meg is lelte a módját.

Nem tudni, ki, hogyan hozta össze Mickey Hargittay családjával, valahol vidéken. A magyar Hargittay Hollywoodban a szépséges-szép Jane Mansfield férje volt és mindketten örültek, hogy az otthonrekedteken segíthetnek. Veszedelmes játék volt a „forintkiajánlás”, de sokan csinálták és Édesanyám is vállalta a kockázatot: Mickey Hargittay eljuttatott hozzám 30 dollárt, én jeleztem kézhezvételét, és odahaza Édesanyám a Margittay mamának kifizette az összeg ellenértékét forintban, feketepiaci árfolyam szerint. Négy- szer-ötször is megejtették a tranzakciót, mitől is az én bankszámlám hízni- kövéredni kezdett. 1958 elején anyám levelei érthetetlenül megritkultak; majd egy szép napon, az éjszakai rádiózásból hazatérve, csomag várt. Előző este érkezett a rendes csomagpostával, nagy, barna, kockaforma kartondoboz s feladónak rajta - Édesanyám.

Bádogvágóval lepattantom róla a fémszalagot, bontogatni kezdem; lerángatom róla a fedelét - dől belőle a gyaluforgács, de sehol semmi.

Beleturkálok, hideget érzek; alányúlok és kihúzom a forgács alól az ormótlan fémkupakot, szemügyre veszem. Kétféle lecsapott kúp, középen összeónozva - az oldalán domborított betűkkel, iromba felírás: HACK VILMOS 1881-1958. Madzaggal rákötve, csatolva - a halottlevele.

Este az utolsó levélkihordással megjött Édesanyám levele is, apám haláláról. „Fiam, fiacskám... Én itt a dolgomat befejeztem. Édesapád halálával nincs mit keressek itt, akim volt, már mindenki odakint van a temetőben; itt ődöngök az üres lakásban és mint az ujjam, olyan egyedül maradtam...”

A sápadt-kék hazai boríték a cenzúra-bélyegzővel - az utolsó elfojtott sikoltás: anyám levele. Eszembe jutott a régi keserű szólásmondás: „két szülő el tud tartani tíz gyereket, de tíz gyerek nem tud eltartani két szülőt”.

Táviratoztam. „Gyere azonnal!”

Hat hét múlva ott álltam a Heathrow Repülőtéren és lestem a nagy fekete táblát, amelyen peregtek a számok, a leszállás ideje, a repülőjárat, a városnevek: Frankfurt, Lisszabon, Athén, Szófia, Varsó, Helsinki, Stockholm, Barcelona... Budapest. A tábla azt mondja: a MALÉV már leszállt. Hol, mer- re-hol? Özönlenek, de ő sehol. Elkéstem volna? És ő most, szegénykém, rémülten keresgél és magyarul hápog, mert kukkot sem tud angolul?! Ej, miért is késtem el!...

Egyszeribe megpillantom. Ott kullog, a nehéz táska a kezét majd lehúzza;

683