Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Jánosy István: Békeünnep (vers)

És néha szépek. Nem, ha a bájaik kikenve-fenve látni terengetik, férficsalétkek, ám ha egy-egy pillanat ámulatába veszve

nézik babáik álmodozó-szeliden; mind egy-egy Mária kisdedével, s arcukról tarka pillangóként száll az idő pihe pillanatban.

94. január 28.

Mivel szemet szemért, fogat fogért, mivel erőszak erőszakot szül, mikor lesz vége e bosszú-láncnak, váltják föl az Eumenidák az Erinnüszöket?

Az emberek gonoszsága immár le nem vezethető az állatok szokásából; egy faj eszi a másikát — itt valami katasztrófa történt, mi fel nem fogható: betört az ember leikébe hatalomvágy, s a kapzsiság, s azóta öl, kinoz, pusztít, kiveszti végül önmagát.

Harmat-gyémánt csillog a rózsa szivén. Rozsdafarkú kotlik a fészke szögén. Anyamacska keresi elcsángált cicáját.

Almos kisanya nézi szenderedett bubáját. Oh, ha ilyen képeket látnék!

Benéz az ablakon az ősz, nem fél a lövéstől. Nadrágban jár Francis Jammes szamara, mert ura kímélni akarja a szúnyogcsipéstől. Minek az embernek az állatok világa?

Csal belerondít gépágyúival, Pénz-oltáraival! Hát Jézus hiába halt a kereszten?

S csak hókusz-pókusz a kultusza?!

S az égen egyre térésül a fekete Lyuk, egyre tágítják a megöltek, a megkínzottak, míg végül a mennybolt ránk zuhan, s sziszegő parázshalmaz marad csupán.

A januári tavasz után itt a februári tél.

Szememet szúrva, szivemet ölve hóval zúg a keleti szél. Hát úgy kell még meghalnom is, hogy nem látok tavaszt?