Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: A "határológia" elméleti megalapozása - Határ Győző: Özön közöny

tében a fénytartomány túlzott jelentőséget kap gondolkodásunkban (a mitológiai ősképektől, a Fény-Sötétség polarizációjától a morális értékfogalmainkat meghatározó szimbólumokig: a Fényt a Jóval, az Istennel, a Hatalommal, az Értékkel társítjuk, minden evilági és metafizikai Magasrendűvel kapcsolatba hozzuk). „Metaforikus értelemben akár .fénybogaraknak’ is nevezhetnénk az emberlényt - írja -, mert jóllehet organizmusunkban nincs fénykibocsátó áram telep, tudatunk építményeiben túlteng a fénytartomány.” A „megvilágosodás”, a gnózis voltaképpen az Élő - teremtetlen - Fénnyel való szellemi egyesülés. Minden vallás középpontjában a Fényárasztó Istenség áll, ki az Örök fényben lakozik, s a bűnbánó az ó lesugárzó fénye által tisztul meg, nyer bűnbocsánatot vétkeiért. Az isteni Jelenlét ragyogó aureolájában tündökölnek a „szentek” s az angyalok etc. Határ Győző érzékcsalódásnak, az optikus reflexív túlzó játékának tartja magát a vallásos érzületet, a vallási élményt. Racionális gondolkodó lévén világosan elhatárolja a fiziológiás érzékcsalódást a valóságos tapasztalati világ reális mozzanataitól.

Az idegi szervezés önészlelésével hozza kapcsolatba tér- és időérzékelésünket is. Számba veszi a különféle „Idő”-elméleteket (Arisztotelésztől, Platóntól kezdve Bergsonig, Samuel Alexanderig, sőt Heideggerig, aki végül is „kincses titkát” magával vitte a sírba, hiszen Sein und Zeit című főműve torzó maradt). O maga egyikkel sem azonosul, hanem úgy véli: időérzékelésünk alapja „az az önészlelt, szervült tapasztalat, hogy .bennünk’ (idegrendszerünkön) egyszerre csak egy ingerjáték lehetséges”. Vagyis „a személyiség alapintegrátorának az .időrésen’ át érzékelt jelenlét-kontinuuma az, amit létnek nevezünk”. A tér: egymás-mellettiség („egyszerre” érzékelünk több dolgot); az idő: egymás-utániság (múlás). Ugyanakkor az időfogalomba egyaránt beletartozik az „egyszerre” és az „egymásután”; egymásba „átömlik” a kettő. Valószínű, hogy az előbbi (a térérzékelés) az elsődleges; így a filogenetikai sorban az időérzés a magasabbrendű és bonyolultabb (bizonyos állatfajok - pl. a gyíkfélék - „örök jelenben”, a tengés állapotában élnek, múlt és jövőtudat nélkül). A Kozmosz sem ismeri az Időt, az emberi tudat e találmányát, - „teng” az „özön közöny” létállapotában. Plotinosz szerint az istenség állandó metafizikai jelenben él, ezért nem is érez(het) részvétet a „halandók” iránt. Spinoza úgy véli: az „öröklét”, az örök állandóság nem ismer(het)i a múlás fájdalmát. Ezért a részvét a világegyetemnek „nem természete”: humanoid kategória, mi alkottuk meg, hogy könnyebb legyen elviselni „múlandóságunkat”.

Bennünket, halandókat épp az Idő („végességünk” tudata) késztet arra, hogy keretet (és tartalmat) adjunk életünknek. A határi felfogásban az agresszív életakarat (ami némiképp a nietzschei „hatalomra törő akarattal” is összefügg, - bár az idősödő író egyre távolabb érzi magát ifjúkora egyik fő-bálványától) valójában ugyanabból a forrásból fakad, mint az életigenlő dionüszoszi mámor (a „bukolikus gyönyörérzés”). Csak az él, aki „igenii az életet”, „igenli és szereti igenlő társait”. Épp ezért - véli az író — csak azok tudnak hangot adni minden valaha-élt ember közös tapasztalatának, akik ráleltek a biologikum hermetikus, trizmegisztoszi parancsára. A táplálkozás—alvás-fajfenntartás létimperatívusza alól senki nem vonhatja ki magát büntetlenül („bűnhödése” az ezt követő betegség, a szervezet egyensúlyának felbomlása). Ugyanakkor ha életünk pusztán ebben a dimenzióban zajlik, nem emelkedhetünk túl az „animalkuluszok” szintjén.

Határ Győző harmadik jelentős gondolati nóvuma (az optikus reflexív túltengésé- nek, valamint az Idő-élmény „egy-csatomás” egymásutániságának tudatosítása mellett) az ÉN-szindróma mibenlétének újragondolása. A Létegész özön-tengerében mit jelent az Ego-parány élete, amely az Idő-dimenzióban elpereg? Mindnyájan be vagyunk szőve Maya fátylának szövetébe - hangoztatja - „egyetlen jelenség van csupán, s ez magába foglalja a világjelenség egészét”: a létegészt. A jelenségvilág „tengerző túlzásából” egy pillanatra - mint magasba csapó hullám - kiemelkedünk: „a biológiai Stra- diváriuszon felfeszül az autentikus ÉN”. Megszervezzük „ego”-nkat, örök párbeszédet folytatva belső, vitális késztetéseinkkel és a külvilággal. A Létegészre irányuló kíván661