Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Lőrinczy Huba: "... kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés" - Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

zataival még hosszú időkön át találkozhassunk. Olybá tetszik nekünk: írói alkatának s választott mestereinek sugalmai mellett Ortega y Gasset szintúgy ösztönözte Márait, hogy „lelkesen és öntudatosan” „cselekményellenes” legyen, illetőleg kialakítsa a maga minimális meséjű, térben és időben erősen koncentrált, zárt univerzumú, a lélekre összpontosító, ekként intenzív, aprólékos, feszült légkörű regénymodelljét. Oly művek reprezentálják - egyebek közt - ezt az alakzatot, mint a Válás Budán, a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzanóban és mint az először 1942-ben publikált könyv, A gyertyák csonkig égnek.

Maradéktalanul megfelel e kötet is Ortega y Gasset föntebb vázolt téziseinek, s hasonlatosan a többihez, ez szintén krízisregény. A fiktív jelen jószerével eseménytelen (minden, mi e históriában lényeges, a távoli múltakban pergett le), ám e jelen első látásra is szegényesnek tetsző történései, nemkülönben a múlt - a narrátor avagy a főhős megidézte — kalandjai a „végletekig felaprózottak”, s „a belső tömöttséget, az atmoszférikus nyomást” megteremtendő, végbemegy itt is „A cselekmény összevonása térben és időben”: a színhely egy kastély néhány helyisége, a tartam egyetlen napnál is rövidebb, s ezen belül a nyomaték - akár a Válás Budán, illetve a Vendégjáték Bolzanóban esetén - az éjszakai számvetés óráira száll. A gyertyák csonkig égnek parányi univerzuma - megfelelőn az ortegai tanácsnak - szinte „légmentesen” zárt „élettér”. Mintegy mellékesen esik csak benne szó a második világháborúról (110.), s a föhős tudatosan és módszeresen megszakított minden kapcsolatot a valósággal, hogy kizárólag a maga töprenkedéseinek élhessen. „Az én házamban nincsen telefon, csak lenn az intéző irodájában — mondja —, s nincs rádióm, mert megtiltottam, hogy a világ szennyes és ostoba zörejét beengedjék a szobákba, ahol lakom” (62.), és a barátból lett küzdőfél is ekként vall: „Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm” (55.). Ámde bármi fontosak, beszédesek is e konfessziók, a regény egészéből, a benne teremtett fiktív univerzumból mégsem ezek zárják ki „a valóság csillogását”, hanem a múlt túlhatalma. A küzdőfelek jelenét (miképp életük nagyobbik részét) rég történt dolgok árnya borítja be. Foglyok ők ketten, hajdani barátságuk, közös múltjuk foglyai. S mert a sors egy megszakadtéban is létező, különös kapcsolatba zárta be őket, a mű „életteréből” kizárul a valóságos világ. A gyertyák csonkig égnek „... anyaga elsősorban alkotó lélektan” (bár nemcsak az!), „... felfigyelésre érdemes lelkek...” találkozása és tusakodása.

Épp a csekély számú, ámde „végletekig felaprózott” esemény okán roppant nehéz autentikusan összefoglalni e regény fabuláját. A cselekmény, vagyis a „külső állvány”, a „mechanikus támasz” - újfent Ortega y Gasset szavaival élvén (i. m. 37.) - olyannyira vézna itt, hogy mit sem árul el a dolgok lényegéről; a szubsztancia a reprodukálhatatlan részletekben, a mikroelemek sokaságában, a megannyi finom utalásban és rezdülésben - a mű szüzséjében rejtezik. Kivonatunk ekként csakis pontatlan és durván egyszerűsítő lehet.

Két öregember, két hajdani, elválhatatlannak vélt barát („Castor és Pollux”: 87.) negyvenegy év és negyvenhárom nap után még egyszer, utószor találkozik egy vidéki kastélyban, hogy - érezvén a halál közeledtét - elszámoljon egymással. Egyikük, a házigazda, Henrik nyugalmazott tábornok, másikuk, a vendég, Konrád úgyszintén penzionárius, s a Malájföldön eltöltött évtizedek óta angol állampolgárként él London környékén. Előbbi dúsgazdag arisztokrata család sarja, magyar apa és francia anya gyermeke, utóbbi szegény galíciai, egy „bárósított” (22.) osztrák hivatalnok s egy lengyel nemesasszony ivadéka. Zsenge ifjúságukban, a Bécs melletti katonaiskola növendékeként lettek ők ketten „legendás barátok” (87.), s ámbár anyagi helyzetük, életformájuk, személyiségük nagyon is elütött, kapcsolatuk töretlennek látszott a férfikor kezdetéig. Akkor, egy júliusi napon (épp a századvégen, 1899-ben: 6. - s ez a dátum itt csakúgy a bizonytalanságot, átmenetet jelzi, akár Kosztolányi Pacsirtájában) Konrád — leköszönve tiszti rangjáról — hirtelenül elutazott, hogy a trópusokra menjen, s azóta — negyvenegy éve - Henrik „kételyek” közepette, „Minden és semmi között él...” (122.).

653