Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

szögezte le Jani, ugyanakkor keresni kezdte a...koncepciót. Tudakolta Vightől, hogy áll a művészi hitvallással. Nincs rá szükségem, felelte magabiztosan. Jani elképzelte: valamikori, és feltétlenül a huszadik századi magyarság tragikus sorsáról szóló könyvei örökké égő, fénylő lámpások lesznek az időben, a magyar nemzet „idejében”. Vigh István nem gyötrődött ilyen elhanyagolható ügy miatt vagy fölött. A világot nem változtathatjuk meg, akkor meg minek emésztődjünk, hiszen már Tamási Áron megmondta: Azért vagyunk a világon, hogy valahol jól érezzük magunkat benne. Az a valahol nekünk Románia. Erdély, javította ki Jani. István megállt, valameddig szüneteltette lábujjai közé akasztott, csupa-talp papucsa klaffogását, nikotin- és tusfoltos jobb mutatóujját flgyelmeztetőleg felemelte és termetével sehogy sem egyező, kirívóan vékony hangján kijelentette: A képzőművészet, akár a zene, nemzetközi. Az irodalom nem. Hála a természetnek, fogta tréfára Jani. A továbbiakban Vigh István utánozta Vasarelit, elvont szobrokat faricskált füsthabból (vagy miből?), megjárta Párizst, Jani meg írta róla kisebb-nagyobb tudósításait különböző lapokban. (Az író főleg a bukaresti Ifjúmunkásra emlékszik.) Aztán Istvánt az érvényesülésért folytatott küzdelme vad nacionalista román költők táborába sodorta. Eljött velük Nagybányára; a „költők” szégyentelenül handabandáztak, Máramaros a románság bölcsője, csicseregte az egyik, és Vigh Istvánt ez nem zavarta, sőt feldobta. Irány a Székelyföld!, ujjongott Janinak. Ne tedd ezt, intette Jani. A te helyed a magyar oldalon van. Igazán csak ott érvényesülhetsz. Bízd rám, önérzeteskedett Vigh. Jani úgy döntött: kapcsolatukat megszakítja. Egyszer még összefutottak; Jani hűvösen viselkedett, István faggatta, mi van, Ica válaszolt: Neheztel, mert eladtad magad a románoknak. Úgy van, mormogott Jani. Útjaik itt végleg elváltak. Vigh egy Erdély-szerte ismert színésznővel Nyugatra távozott; kilépett a képből. Az író arra riad: alaposan nekilódult; a hetvenes évekig iramodott, holott egyelőre csupán a Csertörő patak hajtotta Gátter megörökítésénél kellene tartania. A néhány óra alatt elkészült, terjedelmes rajzot Vigh István csővé sodorta és átadta Janinak. A rajz bekeretezésére Janinak akkor nem futotta, így a tekercs a ruhásszekrény mögé került, évekig ott „érlelődött”. Jani a Bányavidéki Fáklya szerkesztőségében más képzőművésszel is megismerkedett. Például Paulovics Lászlóval. Érdekes fiú volt, szatmári származék, Szatmárnémetiben lakott mongolos kinézetű, szép, csinos feleségével, de a nagybányai román színház díszlettervezőjeként sokszor megfordult a szerkesztőségben. Rajzain, festményein egyetlen női figura szerepelt, a felesége. Jani nem tudott olyan őszintén közeledni bozzá, mint Vigh Istvánhoz, a munkáit viszont szerette, pártfogolta. Kiállításaira rendszeresen elment. Ettől függetlenül, „úriember” beállítottsága, magatartása, no meg felületessége (esetleg: pénzhajhászása?) módfelett zavarta. Elsődleges célja volt: jóba lenni a hatóságokkal, hogy külföldre utazhasson. Be is járt ungot-berket, keresztül-kasul szelegette Európát. Jani persze, kuksolt otthon, Nagybányán. Vesződött többnyire ellenszenves és ellenséges munkatársaival, és családi állapotával elégedetlen feleségével, Lázár Icával. A szerkesztőségben mind nagyobb nyomás nehezedett rá amiatt, hogy nem eléggé pártos. Szántó István többször figyelmeztette: foglalja jóba magát, mert ha nem, tagjelöltségét meghosszabbítják, de nincs kizárva, hogy eltörlik és búcsút mondhat a párttagságnak, ami nélkül lőttek az újságírásnak. Jani tehetetlenül mosoly59