Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Beke György: Megrokkant élet - burgenlandi magyarok között
- Gondolom, maga az élet fogja kijelölni a megoldandókat. Érdemes eltűnődni azon, hogy tízezres vagy akár ötezres nemezeti közösség mondjuk a középkorban meg tudta őrizni önmagát az egész nemzet segítsége nélkül is, kinevelte helyi vezetőit, ösztönösen ápolta anyanyelvét, hagyományait. Az anyaországról lefaragott burgenlandi töredék magyarság kisebbségi létének első percétől önmagát sorvasztotta. Mikor a német lakosság — immár hatalmi helyzetben - új élete megszervezésével volt elfoglalva, hiszen még neve sem volt a tartománynak, az első tartományfőnök találta ki a Burgenland (várak földje) elnevezést, az elcsatolt magyar vármegyetestek német elnevezése alapján, akkor a magyar értelmiség szinte teljes egészében elment innét. Pedig most lenne szükség minél több értelmiségire. Bécs magyarsága kiváló értelmiségieket számlál...- Hosszú időn át kísérleteztünk, hogy szorosabbra fogjuk együttműködésünket az őrségiekkel. Emberi kapcsolataink kiépültek, de szervezeti összefogás nem jött létre. Sőt, nem egyszer csúnya ellentétek támadtak közöttünk. Most talán újra elkezdhetjük a munkát. Az ellentétek gyökere & rivalizálás volt, ez megszűnt, nincs tovább értelme. Átvihetnénk Bécsből az Őrségbe bizonyos magyar rendezvényeket, elsősorban az Europa Club előadásait, ezek a legrangosabbak. Szervezhetnénk vitaesteket, beszélgetéseket, szavalóversenyeket. Látjuk a tennivalókat, csakhogy az időnk és az energiánk nem végtelen. Bécs hajszás város. Ott kellene folytatnunk, ahol a hetvenes években abbamaradt... 5. Abban az időben Őrisziget valóságos magyar szellemi központ volt. „Egy idő múltán Kovách Aladár hamvait kísértük végső nyugvóhelyére, a nyolcszázéves magyar temetőbe, Szigeten, az Őrség legmagyarabb táján.” Szathmáry Lajos feljegyzése válogatott verseinek Ajándék című kötetében, az Utóhangban. Az 1992-ben Budapesten megjelent kötet - Szíj Rezső kiadói vállalkozásának reménységeként - húsz évvel ezelőtt már megszerkesztve állott, egy vándorló, bujdosó irodalomszervező asztalán Őriszigeten. Kicsiny falusi házban, ahol nincs egyéb az életvitel legszükségesebb feltételeinél. Itt rendezte be nyári otthonát, írószobáját Kovách Aladár, egy nagy nemzedék reménysége, akit elűzött hazájából a diktatúra. Vándorló a költő is, Szathmáry Lajos, a hajdani pataki diák, a népi írók mezei hadának katonája, Erdély szerelmese, akinek tüdejét az erdélyi havasok mentik meg, és aki életével is megmentette volna Erdélyt, ha a sors minden hatalma nem esküszik össze ellenünk. „Belehalok, úgy ideköt a táj” -írja 1944. szeptember 3-án, az orosz-román seregek harapófogójába szorított Sepsiszentgyörgyön. Szathmáry Lajost akkor riasztja meg egy életre a kérdés: „Mondd, lesz-é, lesz-é visszatérés?” Lélekben el sem ment soha a költő, velünk maradt a Duna-Tisza síkságán, Rákospalotán, Sárospatakon, a szellem-Er- délyben, pedig azóta sem lépte át a hegyeshalmi határállomást. Amerikában támasztott életlehetőséget magának, a szülőföld, a haza szerelme a verseiben él tovább. 614
