Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia nyolcasa LXXXV (próza)
röntgen-osztályon dolgoztam, kísértem a betegeket egyik emeletről a másikra, aztán küldönc vagy mi voltam, a betegek kartotékjait rendeztem, de bejött a számítógép, minden megváltozott, új rendszert vezettek be, persze azért a régi dossziékat nem lehetett a szemétbe dobni, így áthelyeztek az iktatóba, az ottani főnöknőm, aki megkedvelt, mondta, hogy ha biztosítani akarom a jövőmet, jól tenném, ha elvégeznék valami számítógépkezelő tanfolyamot, mert anékül nem sokra vihetem, hát úgy is lett, a nővérem akkor már régen nem lakott velünk, de azért adott haza egy kis pénzt, így sikerült apámat meg anyámat meggyőzni, hogy mennyire fontos az esti iskola, amit elvégeztem, aztán amikor egy hónappal azután, hogy felvettek a közjegyzőségre, amikor letelt a próbaidőm, szó nélkül szépen összepakoltam és kiköltöztem a szüleimtől. A nővéremről csak annyit, hogy igazán sosem jöttem ki vele, vagy nem jöttünk ki egymással, nem tudom, ő volt a szüleim szeme fénye, persze ettől függetlenül még jó viszonyban lehettünk volna, arról, hogy az apám őt is molesztálta volna, fogalmam sem volt, az az igazság, hogy a nővérem nem igen vett engem emberszámba, talán a négy év korkülönbség is belejátszott, nem tudom, jóformán semmit nem törődött velem, mindig a barátnőivel volt elfoglalva, engem semmibe nem vont bele, nem érdekelte, mi fáj vagy minek örülök, vagy talán azt irigyelte, hogy ő már tizenhét éves is volt, én mégis magasabb voltam nála, bár én meg minden éjjel imádkoztam, hogy édes Szűzanyám, segíts meg, ne nőjek már tovább, persze most egyáltalán nem bánt, hogy magas vagyok, csak még mindig eléggé vékony, de hát sose voltam valami nagy evő, az anyámnak fogalma sem volt a főzésről, makaróni, pizza, grillcsirke, bab, főtt hal, minden vasárnap marhasült, ilyesmiken nőttem fel, tulajdonképpen D. mellett vagyis nem mellett, hanem amíg tartott a viszonyunk, már amilyen viszonyunk volt, szóval tőle tanultam meg egyet-mást, hogy az evést élvezni is lehet, bár D. nem szeretett velem együtt étkezni, azt mondta, csak piszmogok, hogy elveszem az ő étvágyát is, pedig mondtam, hogy élvezem, csak hát nem könnyű megszokni ezeket az új ízeket azután, amin eddig éltem. Próbáltam én is megtanulni főzni, vettem francia szakácskönyvet, de mivel csak kétszer-háromszor sikerült elérnem, hogy elfogadta meghívásomat és nálam vacsorázott, meg az éjszakát is nálam töltötte, nem sok alkalmam volt elsajátítani a konyhaművészetet, még ha lett volna tehetségem hozzá, akkor sem, mert D. csak kritizálni tudott mindent, akármit főztem, egyedül egy quiche lorraine-ra emlékszem, amire azt mondta, na ez ehető volt, de persze akkor meg a bort fitymálta, amit vettem melléje, pedig valami borzasztó drága francia fehérbor volt, de D. azt mondta, a quiche mellé csak elzászi bor való, szóval avval is felsültem. Na de vissza az elejéhez, hogy hogyan is kezdődött HANGMÉRNÖK: Rendező úr, ennek a csajnak még mennyi időt akarsz adni? RENDEZŐ: Miért, apukám, van valami hézag? HANGMÉRNÖK: Nem, nincs semmi gond, csak azér szóltam, mer már nincs sok a tekercsen, és ha még valaki mást is esetleg szóhoz akarnál juttatni mielőtt lejár, akkor esetleg lenne. De ha már kérded, hát annyit hadd könnyítsék a lelkemen, hogy megvallom szerintem a spiné állati bő lére 600
