Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia nyolcasa LXXXV (próza)
volt, vele szemben nem maradt egy fikarcnyi önbecsülésem, volt úgy, hogy szószerint megettem volna a kakáját is, ha akarta volna. Magam sem értem, voltam már előtte is szerelmes, de így soha, ilyen beteg soha nem voltam s biztos hogy nem is leszek. Átvészeltem mint egy ragályos betegséget, kigyógyultam a szerelemből, talán a férfiakból is. A nevét nem mondom meg, keresztneve D.-vel kezdődik, titok marad, életem titka. Mégis el kell mondanom, valami szövődménye a kórnak, utóhatás, lelkem szövete tisztulni akar, kikívánkozik belőlem, mint valami váladék, meg kell szabadulnom tőle, nincs igazán szükségem terápiára. Nem egyszerre zuhantam bele a szerelembe, fokozatosan, mintha lépcsőkön ereszkedtem volna le egyre mélyebbre, a szakadék mélyére, a fenékre, ahol nem volt más, mint a rettenetes érzés, hogy meghalok nélküle, odaveszek, ha nem szán rám legalább egy órát, félórát, tíz percet, csak annyi időt, hogy láthassam, hogy tudjam, észrevett, s azáltal létezni tudjak a következő találkozásig. Pedig a legeslegelejétől fogva nyilvánvaló volt, sőt ő maga adta tudtomra minden kertelés nékül, hogy nem szeret, sőt nem is nagyon érdekli, hogy én mit érzek iránta, hogy nem is fog viszontszeretni mert ahogy mondta, „nem vagyok a zsánere”, bár azt mondta, ez nem a fő baj, hanem az, hogy nagyon elfoglalt ember (üzletember volt, nem mondom meg, milyen üzletágban, akkor ismertem meg, amikor valami ügyben bejött a főnökömhöz a közjegyzőségre), meg különben is, tette hozzá, ő nős és van egy szeretője is. Ezt mindjárt az első együttlétünk után megmondta nekem, ott feküdtünk egymás mellett az ágyban a barátnője lakásán, aki elutazott a szüleihez, természetesen neki volt kulcsa a lakáshoz, még alig tértem magamhoz a gyors, forró, de nem túlságosan lenyűgöző szeretkezés után (azután volt alkalmam megismerni D. mellett, milyen az igazi, soha senki más által meg nem ismételhető hihetetlen szexuális élet, mindaz amibe belevitt s amibe önként szabadon vagy mint aki nem ura magának én is belementem). Ez az érzéketlen, szenvtelen beszéd akkor nem is ütött szíven, annyira hirtelen történt az egész, az hogy, ott vagyok vele az ágyban, a kaija még mindig a fejem alatt, orromban még erős de nem kellemetlen férfiszaga, köröttünk gomolyog nem tudom hányadik cigarettája füstje, még a szeretkezés alatt sem nyomta el a cigarettát, én nem emlékszem, mert csukva volt a szemem, de gpndolom akkor is szívott belőle, ami szintén valahogy új és impozáns volt. Én is megpróbáltam valami hűvös, tartózkodó hangon válaszolni, hogy ne képzelje, hogy azért mert fiatal vagyok és „csak” egy kis titkárnő, ne lennének ezen a téren tapasztalataim, s egyáltalán, ami spéciéi őt illeti, nincsenek különösebb elvárásaim. Hát akkor értjük egymást, mondta D., s ezzel a telefonhoz fordult és hívott egy taxit. Ez már enyhén szólva gorombaság volt, hiszen ott állt a kocsija a ház előtt, nyugodtan hazavihetett volna. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat, kabátomat (október volt, egész nap esett az eső), vettem a retikülömet, előszedtem a kompaktomat, hogy lássam, hogy nézek ki, amikor már csengetett is a taxis. Akkorra már D. is kikelt az ágyból, egy selyemköntöst terített magára, pénztárcájába nyúlt, kivett egy húszdollárost és a kezembe nyomta. Ne haragudjon, mondta, de nincs időm hazaszállítani, még dolgom van ma este, ez elég lesz a taxira hazáig. Elöntött a szégyenpír. Nem kell a maga pénze, válaszoltam olyan metsző hangon, ahogy csak kitelt tőlem, hazavisz a földalatti is, mondja csak le a taxit. Es próbáltam visszaadni a pénzt. Nagyon piros lehettem vagy 597
