Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
kimondottan, már ami a személyét illeti. A látásból ismerős szekus bólogatott, mintha helyeselne, majd ingerülten megjegyezte: Nem erőszak a disznótor. Magyarul beszélgettek. Kinn az utcán, a szerkesztőség új épülete felé baktatva Jani azt találgatta, hogy mondják románul: Nem erőszak a disznótor? Táierea de porc nu este obligatoriu. (Adisznóvágás nem kötelező.) Disznótor románban nincs, abban maradt. Elfogadhatatlan volt számára, hogy színrománok közé keveredjék. Mi lenne az írósággal? „Ha a románok közé keverednék, megennének a...” „Kik ennének meg?” „A kommunisták.” Szteklács László pontos értesülésén jóízűen mosolyogva szóba elegyedett a félanalfabéta pártemberrel, a népies akurátussággal, rákosisan, kádárosan beszélő Illés Sándorral, akinek mellesleg olyasmi feladata volt, hogy a párttagjelölteket készítse fel az előbb-utóbb bekövetkező véglegesítésre. Hááát, kezdte a zömök, vastag nyakú, kerek arcú műbútorasztalos Illés Sándor, ne nyugtalankodjáál máán. Bízzááál a pártban, Jáánosom. A páárt még seenkit seem csapott bé, senkiről neem feledkezett meeg. El van intézve, vágott a szavába Jani, ne is mondd tovább. Még nem érdemeltem ki a másik szobát. Értem. Megértem. Elértem. Úgy van, dörmögött Illés Sanyi, naagyon is úgy van. Mindenki érdemei szerint... Helyes a bőgés, jegyezte meg indulatosan Jani, amivel azt kockáztatta, hogy a következő felkészítőn megrögzött, híg eszű oktatója elégtelen osztályzatot írbe neki. Most már igazán nem tudta, hova tekeredjék. Elfásult, szerkesztőségi munkája untatta és idegesítette. Hosszú, dühös versezet sorait, sortöredékeit őrölte az agya, de a megfogalmazás, a formába öntés ezúttal is elmaradt. Erőlködött: gondolkozzék prózában és ne törekedjék kerek, gondosan lekerekített befejezésű történetre. Panek Zoltán Minden külön értesítés helyett című, Szinérváralján játszódó kisregénye és Horváth István Csali grófja forgott az eszében, holott tudta: az ő lakásügyére ezekben a művekben nem találhat megoldást. Neki pártemberekkel van baja, „fontos” személyekkel, nem az adminisztráció-légyfogóra ragadt tisztviselőkkel, ezekkel az orrukat vájó, böfögő, suttyomban szellentgető senkikkel. A kor újságírójának, írójának betegsége, az öncenzúra volt a lelke közepébe esve, az terjengett benne, feszítette belülről; ha valamely történetből nem „hozhatta” ki a pozitív végkicsengést, elvetette. Kár lett volna a fáradtságért. A napos, napfényes szobáért folytatott, valószínűleg átgondolatlan küzdelmét talán áttehette, átcsúsztathatta volna a régmúltba vagy az állatok világába. A régmúltban, tegyük fel: a polgári-földesúri rendszer két világháború közötti időszakában őt, a feltörekvő nehéztesti munkást, házigazdája folyton mace- rálja; csak azért is közös lakásban tartja, sőt: a zsandárságot uszítgatja rá. Ezt szerzőként helybenhagyhatná, viszont: nem látja a történetet. Anélkül firkálhat, amennyi jólesik. A feltörekvő nehéztesi munkásnak „véletlenül” találkoznia kellene a teljes mértékben Vigdorovicsra hasonlító házigazdával. Igen, de hol? A házigazda nem jár kocsmába, nem cselleng az utcákon, otthon kuksol bezárkózva, legfeljebb vasárnaponként kirándulgat a Fokhagymásra, a Tolvaj Dénes barlanghoz, a Kakastaréjra, a Kereszthegyre, a Feketehegyre. Sebaj, ezeken a helyeken is elkaphatná, csak az a baj, hogy a szombat esti pálinkázás, sörözés, borozás mámora akadályozza a felkelésben, a mozgásban. Könnyebb a recsegés hitvesi ágyban képzelegni. A házigazda Vigdorovics hátizsákkal, hegymászó bakancsban, karcsú nyelű fokossal nekivág a Zazar lengőhídjának, ő szembetrappol vele, középtájon hirtelen lefékez, megragadja, 54
