Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló

emlékeztető sorok az eseménynaplóba. Az írást.többször megszakítják a történések, bealkonyul. Az egyik lány verseskönyvemet kéri kölcsön, majd bekopogtat a vasalóember, karján mosott-vasalt nadrágjaink, aztán a másik lány nyit rám, hogy fél hétkor Singbal úrékhoz vagyunk hivatalosak, úgymond, vacsoraven dégnek.

Megint némi bolyongás, tévelygés, míg az egyik egyetemi kórház fiatal orvosa elvezeti csapatunkat a fordító és gyermekorvos lakására. Mosolyogva, kedvesen fogadnak, már vár ránk a jóga-házaspár: Sharma úr és titokzatos mosolyú felesége, akit csoportvezetőnk női Buddhának nevez (ha a nevezett épp nem hallja). Singhal úr csupa derű, kópéság. Meglepetést tartogat ma a vacsora mellé. Meghívta egyik barátját, aki foglalkozására nézve fizikus (napenergia-kutató), de részt vállal aktívan a politikában, s alighanem segítségünkre lesz majd a tervezett kelet-nyugati központunkhoz vezető út egyen- getésében. Sose bánjuk, hogy a banáreszi polgármester letagadtatta magát előttünk (pedig milyen kedves meghívólevelet küldött), különben sem az ő emberük, s nemcsak azért, mert megbízhatatlan (amit mi is megtapasztaltunk), hanem azért is, mert muzulmán. Becsattan a szobába B. úr (mögötte árnyékként felesége), derűs, kövérkés ember, az élete párja szerényen, egyszerűen — tudósaink kollégája: pszichológus. Ameglepetés valóban ritka a tűnődő, nehezen döntő hinduk között, kiválik, beszédes, aktív, ötletes, lehengerlő modorú. Szónok. Címeket, ötleteket sziporkázik. Józsefünk örül, nevetgél, hálásan vet közbe-közbe egy szaszkrit kifejezést, emberére talált.

Finom a vacsora is. Nem annyira csípős, hogy sértené torkunkat, gyomrunkat: bundázott panír (sajtféle) spenótfőzelékkel, sült burgonyahasábok, pácolt karfiol, dáhl (borsó), ropogtatni való (kukoricaszirom), édesség: golyócskák, sütemények. Megnézegetjük a lakás képeit. Az ajándékba hozott lemezünkkel viszont hoppon maradunk, a ház két lemezjátszója használhatatlan, az egyiket kibelezték, a másiknak csak fele van meg. így nem csendül fel a magyar keserves, nem brummog fól a bőgő a banáreszi éjszakában. Tíz óra körül lépünk ki a kapun, békésen, jó kedvvel, s hindu módra búcsúzkodva házigazdáinktól. Homlokunk elé emeljük összetett tenyerünket (ami számomra azt jelenti, lélekben egyek vagyunk te meg én, a teremtő erőben, örömben azonosulunk), Namaszté! Good night!

Halvány társalgásunk az elmélkedő kövek teraszán, a fáradtság ágyba szólít. Nézem egy darabig fejem fölött a fehér szúnyoghálót, s ezzel a fehérséggel elárasztva zuhanok bele az örökkévalóságba.

(Folytatjuk)

49