Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Bogdán László: Akitől nem lesz semmi (próza)

s egy óvatlan pillanatban, még félrészegen, telefonozott is Elvirának, hogy hamarosan érkezik. „A lány, akit Lajosnak hívtam, nem tudott tovább várni” - közölte szomorúan Elvira, s hamarosan aztán, emlékezett ködösen Boti- cselli, ő is megérkezett a buliba. De nem ivott sokat, ellenségesen méregette a nála fiatalabb hölgykoszorút s hamarosan hazafuvarozta Palotást. De erről Boticsellinek már csak összefüggéstelen emlékei maradtak. Rémlik, hogy egy lánnyal is táncolt, simogatta a mellét, hagyta, csókolózott is vele, ajánlatot is tett neki, de a lány nagyon kedvesen éppen megérkező vendégére hivatkozott. Ez először nem is értette Boticsellit, a lány jót derült rajta és otthagyta. Azon az estén minden lány a Gitároson csüngött. Boticselliben tudatosodott ez, hamar fel is adta a kilátástalan küzdelmet s végleg a pohárnak szentelte minden figyelmét. E célból egy jelenlévő srác mellé telepedett, aki bizonyos áhítattal töltögetett neki s arról faggatta érdemes-e egy olyan fényképész mellett dolgozni, mint Palotás s többször is hangsúlyozta, hogy nagyon szépnek tartja Boticselli „felhajtó munkáját”, milyen izgalmas lehet annyi emberrel megismerkedni és rábeszélni őket, hogy örökítsék meg magukat a jövőnek.

A Gitáros közben egyre céltudatosabban és elszántabban hazudozott, ismert színészek tűntek fel, akikkel együtt ivott, noha Boticselli még a Vadászt sem hitte el, és színésznők, akiknek a jachtján hajókázott a Földközi-tengeren, és a hajó orrában állva pengette gitárját a szeleknek.- Míg bele nem estél - szúrt oda utoljára, de akkor az egyik lány rári- pakodott, hogy fogja már be a száját, mert az amit Péter mesél, mindenkit jobban érdekel.

Boticselli most, ezt felidézve, felnyög az ágyon, annyira utálja önmagát és tegnap éjszakai helyzetét. „Soha semmi nem lesz belőled, soha...” - véli hallani az álombéli lányt és sírni lenne kedve, harmincévesen.- Dehát mi is akart lenni a mi Lajos barátunk? - tette fel a kérdést az éjszaka egy bizonyos pontján, mely mély kútként ásított az ágyán heverő Boticsellire. - Az ilyen Lajos-féle szolid álmodozók semmik nem szeretnének lenni igazán, inkább csak pénz kellene nekik s persze azt is elvárnák, hogy a világon mindenki őket ajnározza. Állítólag még ez sem nagy ár zsenialitásukért, melynek lényegét semmi nem sejti, de amellyel mégis csak megakadályozzák a hálátlan világot. Igen, Lajos egy zsákutca. Ha legalább pénze lenne, akkor nyogodtan szentelhetné hátralévő éveit rögeszméi kiépítésének, kedvére utazgathatna, bámészkodhatna. Csakhogy ki kell ábrándítanom mindenkit, Lajosunknak csak annyi pénze van, amennyit Palotástól kap, ettől a kisstílű Disznótól. Márpedig nem kap sokat s miért is kapna? Lényegében Palotás dolgozik és a nője, Lajosunk kezében még fényképezőgép sem járt soha. Nem is ért az ilyesmihez. Soha nem is volt gyakorlati érzéke.

És ő nem üvöltött fel, nem fogta torkon a szemtelen s egyre inkább vérszemet kapó Gitárost, megadóan nézte poharát, amelyet több-kevesebb rendszerességgel teletöltött a részeg srác, egyetlen híve a társaságból (hitte ő tévesen sokáig...). Nem is vitatkozott vele, nem mondta, hogy kuss a sarokba Potyolinó, poharában nézegette mindezek helyett saját utált arcát, mint aki

515