Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
az osztrák irodalomból tous qui content; s meg is ütötte a fülemet a neve, amikor bemutattak egymásnak: a Mester középtermetű, erősen kopaszodó úr volt és úgy hatvan fele járt... ő volt, ez volt az a Heimito von Doderer, az osztrák regényírás Nagy Öregje, akit Zsuzsa megígért, hogy ba vele szököm, hát majd anyja révén, Doderer bácsi a kiadóknál a hónom alá nyúl, a grófnőnek egy szavába kerül. Persze meg sem említettem Martin Zsuzsát s hogy is tehettem volna, Piroskám füle hallatára; amúgy sem akartam Ausztriában megülepedni, ahonnan az emigráns rémmesék szerint az Ávó „visszalopkodja” az embereket.* S ahogy ez már irodalmi cocktail-party-kon szokás, kicseréltük egymás címeit, bezsebeltük a meghívásokat, megköszöntük a beajánlásokat, és észre se véve az idő múlását, be-belátogattunk a szerkesztőségekbe: némi pénzmagra tettünk szert s már vehettünk tisztességes utazóböröndöt, hogy legyen miben Londonba menteni parádés gönceinket - és Piroskámnak egy pár pompás pums-cipőt, ami ment a máltaiaknál érthetetlen és nevetséges módon ráhajított szabályos Estélyi Ruhához. Mert a repülőjárat még mindig váratott magára s London úgy jött, mintha menne, így, hogy nekem is volt egy rend fekete Anzugom és neki is estélyije, mi sem volt természetesebb, hogy jegyet váltsunk az Operába... Hányszor koptattam már a „felejthetetlen” jelzőt, Lorcsikám? Vagy azt, hogy ez az első Szöktetés itt Nyugaton, ez volt nyolchetes bécsi lebzselésünk „fénypontja”? Mert ha igaz, hogy Bécsben aztán nem volt „áramkorlátozás”, hát az is elmondható, hogy az újjáépített Operában sem szenvedtek csillárban hiányt. Ez a szédületes fényár, a szemsokkoló káprázatok túlsága meg az óriásszínpad közepén felcsattanó „ó! az lesz a boldog óra! / hogyha áll az akasztófa! / és a gége megszorul / megszorul! / megszorul!” - mindez szentimentálissá tett bennünket. Össze-összekaroltunk, nedves szemmel egymásra bazsalyogtunk és kérleltük egymást:- Csípj meg! Hogy nem álmodjuk-e: itt vagyunk Bécsben, itt, az Operában, a gálaest gálaközönsége közt, igazán a Szöktetést adják és a felvonásközökben, ha körbesétálunk, hát a galériák tükrében az a szép pár, aki visszamosolyog ránk, igazán mi vagyunk... Másnap „Onkel Franz” (Dr. N-th) boldogtalanul hallgatta áradozásunkat a Szöktetésről és szemrehányást tett magának, hogy a Mozarthoz nem ő vitt el. Bosszúból már másnap elvitt a Burgtheaterba (ha agyonütsz se tudom, mi ment), meg egy ízben a gyárüzemet is megmutogatta - akkor láttam először „meztelenül” tévéfénycsövet - és a műhelycsarnokokon végighaladva némi fogalmat alkothattam, ki az, aki itt lépked velem, hogy milyen krőzus, akit tán már túlságosan is kisajátítunk s akinek áldozatos szeretete már-már majdhogynem nyomasztóvá válik. Nem neheztelhetett, mert nem mondta, de titkon bizonyára felrótta már, hogy nem mindig talál otthon reggelente, ha meglepetéssel szolgálna és aznapra el akar rabolni Grinzingbe vagy Schönbrunnba: már „zsúfolt” volt a programunk, és hogy ne legyen sértődés, vigyáznunk kellett. Amúgy is, annyi összejárás, együttvacsorázás után náluk * amint azt Fehérváry Istvánnal, egykori sittestársammal meg is tette. 418
