Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Alföldy Jenő: Verses világfilm (Kiss Anna: A jelenlét)

Modernségről szólván az se tévessze meg az olvasót, ha a groteszk jelenlétéről beszélek e költészetet illetően. Ez már első kötete óta alapminősége; most mintha kevésbé uralkodnék stílusában, de még mindig gyakran felvillantja bohókás szörnyarcait. „Esendőén bájosak” még a „rémek” is ebben a világban: szervesen hozzátartoztak a gyerekszemmel nézett felnőttek fura szokásaihoz, viselkedéséhez, a mindennapi életből lepárolt álomképekhez, a gyermeki képzelgéshez.

Jó két évtizede az újszerűséget előnyben részesítő esztétikai zsargon legelcsépel- tebb divatszava a groteszk. Mégsem utasítottam el kapásból: a középkori művészet, a romantika s jószerivel bármely stíluskorszak felhasználta és megteremtette sajátos változatát. Minthogy a groteszk a rút nevetséges - nevettető - formája, mely ellentmondásos voltában egyesíti a félelmetest és annak jótékony feloldását, minden korszaknak megfelel, melyben a fő veszedelmek ellenszerét már megtalálták az emberek, legalábbis a saját lelkületűkben, a felszabadító nevetésben, még ha tanácsos volt is a kezet a száj elé tartani.

Kiss Anna költői groteszksége sajátos változat: a múltbelihez való viszonyából fakad. Látja, hogy visszahozhatatlanul elsüllyedt a régi falu és kisváros meghitt kultúrája, de erkölcsileg és esztétikailag akkor is fölényben marad az öt maga alá gyűrő új szokások rendszerével, műveltséggel vagy félműveltséggel szemben, ha nincs elég ellenállóereje, csak az egyénben, a kevesek által létrehozott rezervátumokban, alkotó- műhelyekben, a hasonló ízlésűek és észjárásúak közösségeiben.

Nem kell arra gondolnunk, hogy minden, ami régi, föltétlenül jó, és minden, ami új, okvetlenül rossz. Erről szó sincs: Kiss Anna sokkal bölcsebb, semhogy ilyen „vad” archaikusság jellemezné gondolkodásmódját. Éppen ezért nem tragikus, hanem groteszk; éppen ezért beszélhet olyan tónusban, amelyre jellemző példa a Rémek esendő bája verscím, s alatta mindjárt a verskezdés: „Ha a lét felnyílik, / mint egy forrás, torkán át, az / eredetig, Sötét és / Világos...” Sötét és Világos, mely a jó és a rossz megfelelője, legalábbis ellenfelek az élet nagy sakkjátszmáján.

Régi és jó, új és rossz annyira nem összecseréhető minőség ebben a könyvben, hogy a régi sokszor nevettetően esendő, azaz nevetséges benne. Egyik versének refrénsze- rűen visszatérő mondata, hogy „nincs idill”. Szomorú események is fölsejlenek a múltból, rossz a szegénység, a szokások egy része is rossz volt a negyvenes évek magyar falujában, kisvárosában, az iparosok, parasztemberek családjában, mely fölött a munkaerkölcs világított legfényesebben. Ugyanakkor csak a régi világot mutatja meghittnek, bensőségesnek, amikor a gyerekkori emlékei táplálják versét. Az ilyen meghitt és bensőséges viszonyokért a jelenidőben messzire kell utaznia — képzeletben vagy valóságban —, ahol teljes, áttekinthető és otthonos világot építhet föl.

Kiss Anna költészetének egyik legnagyobb eredetisége, hogy ritkán, szinte csak elvétve érezzük elégikusnak. Elégikusan igen sok költő-, író- és művésztársa idézi föl a paraszti múltat, a népi és régi minőséget. O nemcsak felidézni képes az elmúltat, hanem éli, magában hordja: jelenné, jelenvalóvá varázsolja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy nehezen átjárható, láthatatlan fal veszi körül költői világát. Nem akar mindenáron beavatni; felmutatja művészi formába öntve, saját észjárásával, lelki természetével hitelesítve ezt a világot, s a befogadó lelke rajta, hogy be tud-e jutni, be akar-e hatolni ebbe a lélekbirodalomba. Ez a világ ugyanis a szó szoros értelmében lelki világ - egybe is írhatjuk: lelkivilág. Nem tragikus, nem elégikus, nem borongós, nem nosztalgikus. Derűs vagy komoly, vidám vagy mesés, de mindig eleven, a jelenben megélt, színes és mozgalmas. Amennyire személyesen ismerem Kiss Annát, azt is mondhatom: reá hasonlít ez a költészet, őt fejezi ki és az ö egyéniségével tölti ki mindazt, ami megjelenik benne. Holott egyáltalán nem vallomásos. Csakis a hangvétele által személyes, egyébként tárgyszerű és ő maga többnyire kívül marad az elbeszélt szituációkon, jeleneteken. Regélő hangvételével és ritkán, de súlyosan elhangzó afo- risztikus ítéleteivel van jelen a műben.

Sokszor olyan személytelennek érezzük, mint egy rejtélyes, félig-meddig megfejt380