Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)

6. Még mindig az asztal fölé hajolva tusakodtunk, vitáztunk, olykor veszeked­tünk a szóba jöhető helyekről, árakról, időpontokról, amikor megszólalt a ka­putelefon és a sógorom jelentkezett be a nejével együtt. — Mi a szösz?! — csodálkozott az asztalon halmozódó füzetekre a sógornőm. -Ti is időutazást akartok? Miért ne mehetnénk együtt? Mi, a magunk részéről a keresztre feszítést fogjuk megnézni. — A... micsodát?! - leheltem alig hallhatóan. Sógorom ezzel szemben tár­gyilagos érvelésbe kezdett: — Jézus keresztre feszítését szemlélnénk meg. Melegen ajánlja az utazási ügynökség, de ettől függetlenül magunktól is arra a következtetésre jutottunk, hogy szükségük van gyerekeinknek az események pontos ismeretére. Ha... ugye... a saját szemükkel is látják: mi történt, akkor erősödik bennük a val­lásos meggyőződés... Tudjátok, milyenek a gyerekek? Akkor aztán megszűn­nének az otthoni viták. Hiszen tudjátok, milyen önfejűek a gyerekek? — Mi aztán: tudjuk — biccentettem, idegeimben őrizvén még Jancsi fiam iménti pimaszságát, egyszersmind elzsibbadva sógoromék ötletétől. A között a két lehetőség között hánykolódtam, hogy ordítozni kezdek, vagy ájultan zu­hanok a padlóra, de egyiket sem tettem, hanem kövülten álltam és hallgattam ezúttal a sógornőmet, aki férje szavaiba fűzte a magáét:-Az a lényeg, hogy minden részletében lássák: hogyan halt meg érettünk, a lelkünk megmentéséért, vagy bármiért Jézus, aki, ugye, vitathatatlanul a legtöbbet szenvedett értünk... Ha mindezt a saját szemükkel is látják, az nagy hatással tud lenni a gyerekekre. Legalábbis így reméljük. Feleségem italokat kezdett öntögetni és ebbe a tevékenységbe rejtette za­varát, én viszont úgy éreztem, hogy meztelenre vetkőztetve, csőre töltött fegy­verek elé állítottak. Még mindig alig préselődött ki a szó a számon. — De hát... mégis... Ez azért... hogy úgy mondjam, eléggé szentségtörő, nem gondoljátok? Hiszen... voltaképpen... gyilkosság... — Igen — vágott közbe a sógorom undorító magabiztossággal, — az kétség­telen, hogy a látvány maga... nos, az meglehetősen borzongató, elrettentő, de hát csak lelki értelemben. És ha megfelelően előkészített lelkiállapotban me­gyünk oda, ahogyan az utazási ügynökség ígéri, akkor... minden másképpen van. Utóvégre azért vagyunk tökéletes lényekké formálva, hogy elviseljük a... dolgokat. — Csakhogy éppen a gyerekek!... — harsogtam ezúttal torkom szakadtából. Most derült ki, hogy félreértettem feleségem hátat-fordító háziasszonyi tette-vettét. Nem az elhangzott ötlet iszonyata hozta izgalomba, hanem az ötlettel való azonosulás. Italokat öntögetve, süteményeket rakosgatva fejte­gette, hogy én igen kevéssé ismerem a gyerekeimet, mert a tizenöt éves Jan­csika például szívesen gázolna egy olyan folyóban, amelyben térdig ér a vér, tizenhárom éves Juli lányom pedig nagyobb érdeklődéssel néz végig a tévében egy űrháborút, mint egy balettet. Éppen ezért lenne jó számukra a Szentfóldön Jézus testi közelsége. Főképpen feleségem és nővére melegedtek bele a bizonykodásba, de kellő „ész”-érvekkel annyira megtámogatta őket a sógorom, hogy végül is megadtam 300

Next

/
Thumbnails
Contents