Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)
6. Még mindig az asztal fölé hajolva tusakodtunk, vitáztunk, olykor veszekedtünk a szóba jöhető helyekről, árakról, időpontokról, amikor megszólalt a kaputelefon és a sógorom jelentkezett be a nejével együtt. — Mi a szösz?! — csodálkozott az asztalon halmozódó füzetekre a sógornőm. -Ti is időutazást akartok? Miért ne mehetnénk együtt? Mi, a magunk részéről a keresztre feszítést fogjuk megnézni. — A... micsodát?! - leheltem alig hallhatóan. Sógorom ezzel szemben tárgyilagos érvelésbe kezdett: — Jézus keresztre feszítését szemlélnénk meg. Melegen ajánlja az utazási ügynökség, de ettől függetlenül magunktól is arra a következtetésre jutottunk, hogy szükségük van gyerekeinknek az események pontos ismeretére. Ha... ugye... a saját szemükkel is látják: mi történt, akkor erősödik bennük a vallásos meggyőződés... Tudjátok, milyenek a gyerekek? Akkor aztán megszűnnének az otthoni viták. Hiszen tudjátok, milyen önfejűek a gyerekek? — Mi aztán: tudjuk — biccentettem, idegeimben őrizvén még Jancsi fiam iménti pimaszságát, egyszersmind elzsibbadva sógoromék ötletétől. A között a két lehetőség között hánykolódtam, hogy ordítozni kezdek, vagy ájultan zuhanok a padlóra, de egyiket sem tettem, hanem kövülten álltam és hallgattam ezúttal a sógornőmet, aki férje szavaiba fűzte a magáét:-Az a lényeg, hogy minden részletében lássák: hogyan halt meg érettünk, a lelkünk megmentéséért, vagy bármiért Jézus, aki, ugye, vitathatatlanul a legtöbbet szenvedett értünk... Ha mindezt a saját szemükkel is látják, az nagy hatással tud lenni a gyerekekre. Legalábbis így reméljük. Feleségem italokat kezdett öntögetni és ebbe a tevékenységbe rejtette zavarát, én viszont úgy éreztem, hogy meztelenre vetkőztetve, csőre töltött fegyverek elé állítottak. Még mindig alig préselődött ki a szó a számon. — De hát... mégis... Ez azért... hogy úgy mondjam, eléggé szentségtörő, nem gondoljátok? Hiszen... voltaképpen... gyilkosság... — Igen — vágott közbe a sógorom undorító magabiztossággal, — az kétségtelen, hogy a látvány maga... nos, az meglehetősen borzongató, elrettentő, de hát csak lelki értelemben. És ha megfelelően előkészített lelkiállapotban megyünk oda, ahogyan az utazási ügynökség ígéri, akkor... minden másképpen van. Utóvégre azért vagyunk tökéletes lényekké formálva, hogy elviseljük a... dolgokat. — Csakhogy éppen a gyerekek!... — harsogtam ezúttal torkom szakadtából. Most derült ki, hogy félreértettem feleségem hátat-fordító háziasszonyi tette-vettét. Nem az elhangzott ötlet iszonyata hozta izgalomba, hanem az ötlettel való azonosulás. Italokat öntögetve, süteményeket rakosgatva fejtegette, hogy én igen kevéssé ismerem a gyerekeimet, mert a tizenöt éves Jancsika például szívesen gázolna egy olyan folyóban, amelyben térdig ér a vér, tizenhárom éves Juli lányom pedig nagyobb érdeklődéssel néz végig a tévében egy űrháborút, mint egy balettet. Éppen ezért lenne jó számukra a Szentfóldön Jézus testi közelsége. Főképpen feleségem és nővére melegedtek bele a bizonykodásba, de kellő „ész”-érvekkel annyira megtámogatta őket a sógorom, hogy végül is megadtam 300
