Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Parancs János: Ó az élet, A szólításra várva (versek)
A szólításra várva Egyszercsak megszólal a kőkolonc Valahogy oldani kellene a bennem dermedő tömör sötétet Mások is erre biztatnak szükségét én is érzem Mégsem sikerül Újra és újra megtörténik: sűrűsödik csomósodik az ömlő láva bonthatatlan tömbbé összeáll és nem oldja semmi reménysugár Önmagában a szándék kevés az akarat tehetetlen A sejtek mintha jobban tudnák irgalmat nem ismernek A hit hiánya buzgólkodik s a mérhetetlen hiúság Mintha az egész világ értelmét veszíthetné nélkülem Olyan érzés ez amit szívesen letagadnék Bűnbánóan így panaszkodik aki a kőben rejtezik Gyönyörű ez a fényözön a színek tündöklő áradása Segítsetek szökését elviselnem Ne legyek kapzsi fénycsapda többé Kifordított üres tenyérrel álljak ahogy a koldus a város kapujában 24
