Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
idézésével legeslegelsősorban csak rettegést, gyalázatot, veszedelmet s pusztulást szabadított kicsinyke országára - minden nagyság és győzelem előtt... S ahogy ott dübörögtek előtte a messziről jött társzekerek, ahogy ott harsogtak az emelvény előtt a menfiszi gyalogság harcikürtjei, annál jobban kezdtek el dübörögni az ő fülében is a Törvény szavai: „Ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára... átkozott leszel a városban és átkozott leszel a határban... átkozott leszel, ha jössz, és átkozott leszel, ha mész... átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd; átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, tehened ellése és juhaid szaporulata...” Igen, ha a mózesi átok létezik - és miért ne létezne? - az Úr a közeljövőben pestist küld le reájuk és sorvadással, lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszőkkel sújtja majd ezt az országot, míg az végérvényesen meg nem semmisül... Dehát mi egyebet tehetett volna? Milyen egyéb választási lehetőség adatott meg neki?... Elmélkedett volna inkább elfakult színű oszlopai között a világ megváltoztathatatlansága felől? Élvezte volna nap mint nap az édes illatok zsongító mámorát; a karcsú serpenyőkben izzó füstölőszereknek: a balzsamnak, mirhának, cédrusgyantának a kábulatát? Feszített volna zavartalan mindenhatóságában parányi országa trónusán, miközben az Eufrátesz partján tízezrével hajszolták rabmunkára honfitársait?... Folytatta volna az eddigi hintapolitikát továbbra is?... Egyszer minden kettős^átéknak úgyis csak vége szakad. S ő végső soron, akárhogy is, mégiscsak az ígéret földje felett uralkodik!... Ha másnak nem, a tulajdon gyermekeinek tartozott ennyivel! Hogy ne vághassa az arcukba a világ, hogy ezért a nyomorult látszathatalomért apjuk szégyentelenül elárulta a nemzetét. Hogy ne vethesse senki majd a szemükre az atyák vétkeit: az elődök örök meghunyászkodását... Valamiféleképpen meg kellett már egyszer törni ezt a lelkekre telepedett állóvizet: ezt az örökös kisebbrendűségérzetet. Végtére is mindenkinek azt hirdették szerte a világon, hogy ez a sokszáz esztendős ország nagyra hivatott. Hogy ennek az ezeréves népnek küldetése van. S ha pedig valóban így van, úgy vállalniuk kell már egyszer a reájuk méretett feladatokat és küzdelmeket, kockázatokat és nélkülözéseket is. Dávid dicsőségéért mindent meg kell kísérteni... Késő este volt, amikor végül is felállt töprengéseiből. Az asszonyok házában csend volt: a környező termek szövevényében lassan-lassan mindenki lepihent. A vastag, aranyozott kárpitok mögött halk, egyenletes szuszogással aludtak gyermekei: Dávid törzsének két utolsó hajtása; a szomszédos helységek egyikében felesége, a másikban pedig anyja forgolódott; minden bizonnyal a jólismert családi lidércnyomással, a vérbenvonagló áldozati báránnyal hadakoztak... A palota felett pedig hatalmasan, titokzatosan, félelmetesen és kifürkészhetetlenül ott nyújtózkodott a fenséges éjszakai ég, a mindent betöltő világmindenség - fénylő csillagaival: Istárral, Nergállal, Ninurtával; ott nyújtózott sötéten és közönbösen a soklépcsős alsóváros és az Úr Temploma, a Hinnom völgye és az Olajfák hegye, a Kézművesek fertálya és Ariel várfalai felett. Mindenre felkészülten és mégis, soha semmit el nem árulón... 7^283
